Kovács László: Tanú vagyok - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 32. (Nyíregyháza, 2004)

II. Magyarországon

lyére gurítani, ha a már bennlévőket kívülről még ütik, vágják az egyenruhások. A vagonban két vödör és egy kanna volt WC, illetve víztárolás céljaira. A mi vagonunk — úgy látszik — kivételes, mert míg az előttünk megtelt vagonok ajtóit azonnal be is zárták, a miénket csak közvetlenül az indulás előtt. Rájöttünk azért, mert a kocsink végén volt egy magas fékezőfülke. Az oda beosztott csendőrkísérőnk a szerelvény indulásáig jobban érezte magát lent a vagonunk előtt, mint őrhelyén a magasban. Az előttünk és mögöttünk lévő vagonok lezárása után hallottuk: „A létszámot krétával írják fel a vagonok oldalára!" A szerelvény megtöltése, a bevagonírozás estefelé fejeződött be. Őreink többször egyeztették a felírt létszámadatokat. Úgy látszik, végül egyezett. Ezt követően (hangos röhögések közepette) a lezárt vagonok bedrótozott ablakain keresztül gyömöszölték be az útravaló élelmet. Senki sem számolt utána, hogy vajon anynyit adtak-e, mint amennyi „járt". A mi vagonunk — csendőrünknek hála — a nyitott ajtón keresztül kapta meg a kenyereket és egy kis fadoboz marmaládét. A kísérő szöveg a következő volt: „... az utolsó, jegy nélküli magyar élelem..." Becsukódott a mi vagonunk ajtaja is, hallatszott, ahogyan az akasztó a helyére került, majd kattant a lakat. (Volt rá gondjuk!) Egy ideig még beszűrődtek a városszél és a pályaudvar fényei, majd nagyot rándult szerelvényünk, s egyre gyorsuló kerékcsattogással indultunk el az ismeretlenbe. Drága jó apám frontról történt hazajövetele után elmondott jóslatai és Zoli bácsinak a német megszálláskor megfogalmazott intelmei igazolódtak be. Sejtették és megmondták, hogy el fognak bennünket hurcolni. A vonatban anyu levelezőlapot írt meg szüleinek Makóra. Egy állomáson kidobta, hátha egy rendes ember találja meg, és fel is adja azt. Szegény anyu! Honnan is tudhatta volna, hogy nagymamáék ekkor már a makói gettó lakói voltak? A lakonikus utolsó üzenet szövegére életem végéig szó szerint fogok emlékezni. „Kedveseink! Évával és Lacival a nyíregyházi vasútállomásról ismeretlen helyre szállítottak bennünket. Miklósról semmit sem tudunk. Isten segítségével talán még találkozunk valaha. Mariska. "