Margócsy István: „…Vedd szívessen csekély iratomat…”. Irodalom családi használatra. Margócsy József 85. születésnapjára. - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 31. (Nyíregyháza, 2004)

Clementis Róza (? -1880): A két jegyes. Regény

szóla mosolygva Ilda, s folytatá - „nem tekinti meg kedvencz lugasomat is"? „O mi kedves e hel mi költői ízléssel rendezet hajlások, e körül ölelő folyókával mennyi élvet nyújtó ülhelyek, Kegyed boldog lehet". „Boldog?" sohajta Ilda hirtelen elboruló homlokát szét simítva, vendégét üléssel kínálá meg, - s helt fogának mindketten a lugasba. „Lássa Kegyed" kezdé meg szünet után az ifjú, „mi önzők vagyunk mi emberek, meg fosztyuk az ártatlan virágot életétől hogy általa boldogok legyünk." „Igen ám de ön kétszeres bűnt követ el jelenleg, a letört virágot még élve temeti el, ezért lakolni fog" ingerkedék a lányka. Jó" mond az ifjú, „úgy alá vetem magamat Kegyed ítéletének, büntessen rabja vagyok" s térdre huit a lányka előt, igen én rabja vagyok ismétlé „ne vesse meg e szívet kit boldogítni egyedül Kegyed tehetségében van" az ifjú egy fekete szalagon fügő kis szívet nyujta imádotjának, s folytatá, „ha egy kis rokonszenvet érez irántam Ilda óh, ne vesse meg szerelmemnek e csekély jelét". „Az Istenért" riadt fel a hölgy „mit csinál hová gondol ön? keljen fel s az emlényt el nem fogadhatom, ezért jegyessének leend felelős, mindenekre kérem „Nincs jegyesem!" szakítá őt félbe az ifjú, „én nem szerettem soha Auréliát, mi hozzá csatolt rokoni érzelem volt, ő gyakori vendége házunknak, anyámnak kedvencze, mint testvére árváját hő karokkal ápolja kebelén, mi együt növekedénk ő szeretettel füg rajtam mivel testvére nincs s én viszonozni törekedtem csatlakozó szeretetét, szülőim ezt egy melegeb indulatnak nézték, egymásnak szántak de tervök alaptalan, Aurélia nőm sosem lesz, Kegyed első szerelmem, s ha meg nem vetendi szívemet híve maradok míg dobogni fog". „Ugy elfogadom tehát az emlényt, s hogy kétszeressen az legyen adója fügessze nyakamba" - szólt remegve a lyánka, s lehajtá fejét, mi alatt a térdelő ifjú kívánatát tellyesíté, hő kezekkel illeszté a kis szívet kedvessé hő nyakára, s beszentelé egy futólagos csókkal a szűz oltárt mit égő szíve jelével díszíte fel. A mondottak után felszököt heléből, mert a perczeknek láczó idő gyorsan röppene el, s őt távozásra intek a nyugvó nap búcsú sugarai. „Köszönöm óh hölgy" - emelé meg szavát „köszönöm e boldog perczeket miket körödbe engedél élvezni, mikkel elfeledteted multam keservét, mikkel jövőmre világot hintesz, boldog leszek ezeknek vissza álmodássán, még karomba tarthatlak, erőitetet házasságnak nem fogok áldozatot vinni - erre esküszöm! s most isten veled az ifjú távozni akart - „de még egyszer" szólt s vissza fordult - „élnem feledsz engemet mennyem angyala meri e szű hűségedet remélni?" -