Margócsy István: „…Vedd szívessen csekély iratomat…”. Irodalom családi használatra. Margócsy József 85. születésnapjára. - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 31. (Nyíregyháza, 2004)

Clementis Róza (? -1880): A két jegyes. Regény

relmesre emlékeztetik a szemlélő figyelmét, s mint elképzeljük őt nem vőlegény nem szerelmes ifjú de egy gyermek egy piperkőcz hiú gyermek ál előttünk, ki órák ótta nem tudja haját elrendezni, s legalább tizen egyszer meg fésülködöt már, még sincs le simítva amaz, s ha ismét le igazítja amaz az oldalon lévő gyűrűződik fel - sohse érzé haját oly akaratosnak mint jelenleg - minden szál külön van, s hol sima hol fodros nem akar lenne végre elhatározá körbe csinálni fürtéit, ez a leg eredetib gondola így volt ő is, s ez leg jelesseb volt. - Mellyen elvolt merülve az Ifjú öltönye rendezéssiben, most ég szín ritka sált kötőt nyakára, mert Ilda kék ruhába volt, minden esetre nem gyűlölt sőt kedves színe lehet a kék, mert kezében is annyi kék virágot láta. Dörrenésre rezent fel az Ifjú, - buzgó foglalkozássából, észre nem vevé miként borúla el az ég, vastag felleg csoportok tolultak fel az égre mely néhány perez előtt oly tiszta volt s szelid, s mire az első dörrenés elhangzék, nagy cseppekben hullot alá az esső, későn vevé magát észre Ödönünk a menésről jelenleg szó sem lehete többé, mert a növekedő záporba ömlő esső néhány perez alatt apró tócsákká alakítá az utat, bosszúsan ált ablakánál, vizsgálva az essőtől mintegy befátyolozot leget, lesve a milió és milió cseppeket, miket egy egy tengernek képzelt tervezet uttyán. - Az esső szaladt - az ifjú csügedt - csügedt de csak mai úttya vesztén - holnap gondola ő legyen bár folytonos zápor, legyen zivatar, és daczolni fogok az elleniekkel és, látni fogom őt - igen mennél töb az akadály annál dicsőb lesz a czélhoz érés, meg vallom előtte hogy szeretem, s csak általa akarok szerettetni, s a válasz mi leend? - s itt meg akadt egy pillanatig - de nem ő nem gyűlöl mért tekintet volna oly nyájassan felém, óh a szemek mily kedvessek voltak, az arcz mi vonzó - mi hódító a termet deli növéssé - s őt bírni mi boldogító eszme. - - Ily gondolatok közt láttyuk Ödönt pamlagára heveredni - ő ismét remélt. Következő regelen mosolygó volt ébredéssé, mosolygva nyíltanak meg a majdnem gyermeki szemek, álmai szellemének jóslatára öröm könyekbe förödve, ébredéssét a nap sugarai üdvözölték, kik üdvöt láczának inteni napi pályájára. Vígan dalolt az Ifjú kertbe nyíló ablakánál, versenyezve a bokrokon ringódzó csalogányai, midőn ajtaja megnyílt, s attya üdvözlő mosollyal toppant be rajta, arcza derűit volt szavai jó kedvet árulának el, - „Prósit, prósit fiú, a regéli dal mint mondják szívből ered, mi jó álmokat gyanítat, s ím én jósként jelentem neked azok valóssulássát, ma látod Auréliádat, még pedig nem soká, pár óra múlva, légy késszen két negyed múlva be lesz fogva, Almodra megyünk." Az Ifjú elnémult, ideje nem volt válaszolni mert Attya oda hagyá szobáját - néma volt - bussan halgatá most az előbb imádót kis csalogányt, s majd boszúra gerjedve lesé őt a fa lombjai közöt - kedve lett volna nyilat röpítni belé. -