Margócsy István: „…Vedd szívessen csekély iratomat…”. Irodalom családi használatra. Margócsy József 85. születésnapjára. - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 31. (Nyíregyháza, 2004)

Clementis Róza (? -1880): A két jegyes. Regény

lantának az ízletes kertre, az ifjú nyájas bókkal köszönté őt, hosszan igen hosszan feledé rajta szemeit, - meg zavarodva ált Ilda egy pillanatig s mintegy menekülni akarva feszültségiből előbbeni helére futa vissza, - de még-még egyszer utánok tekint, s felhőként emelkedet fel láb ujjaira, hogy meg láthassa még, de következő perczbe lángba borúit arczal hanyatlót vissza a gyep ülésre mert az Ifjú is vissza tekintet, szemeik ismét találkozának. Hála neked mosolygó tiszta ég! hála neked te benne lakozó! hogy feszültségem lánczait meg oldod, - ő elment s én szabad vagyok - óh vagy talán vétkes hálám? ő úgy szeret - anyira csüg rajtam, s mégis mennyire boldogít: a tőle menekülés, Aurélia Aurélia! - mért büntete meg sorsunk egymással engem szerelmeddel téged keblem jegével, s ti ó szülők kik nem tudjátok a jövőt mért tapostátok el egy jegyváltás által fiatok szívét, ki most jövőjét keblének irányzót gyilokként tekinti, - de hajh félre e zord képzelmekkel, még ifjú vagyok nem értem való a bú, igen igen fiatal vagyok még, nagy bátyám még ma is gyermeknek nevez - de évek múltával ha elhagy gyermeki remegésem oda dobom a jegy gyűrűt, téged boldogá teszlek Aurélia, szerelmedért legjobb barátom neje leendsz, ki szeretni fog miként te engemet - szeretni fog mert azt mondja mindenik hogy szép hogy gyönyörű vagy, csak én egyedül nem látom bájjidat, elrejtném magamat előtted mint az éj madár a nap sugara előt, el el búvnék előtted mert tekinteted mosolyod oly kaczér előttem, oly hódítni akaró, óh köröd társalgásod mit más Istenít oly elszenvedhetetlen nekem, s oly kétségbe ejtő. - - így tépelődék Sziléry Ödön irigylet szerencséin, mit oly örömmel nélkülözőt volna, s ha helyzete boldognak neveztetet úgy örömmel választná helébe osztály részül a boldogtalanságot! Hála egek! sohajta az Ifjú hogy végre elment, s én szabad vagyok, - fel keresem a szép árvát, ha szülőim nem engedendik is fel keresem, hogy enyelgésivel fűszerezem rideg vőlegénységem szoros napjait. - S felugrék heléből az Ifjú, s ment - hogy gondolatinak más irányt adjon, elhagyá szobáját hogy fris leget szívjon, s benne reményeket. - A folyosón attyával találkozott, kinek redőkbe vont arczából nem a leg jobb hangulatot olvasá ki, „baja van Atyám szólítá őt kérdőleg Ödön" „Az Ördögbe ne volna" rikkantá az öreg „ha gabonádat le etetik, te is derék Úrfi le nem esnék az urasságod ha olykor ki tekintenél a mezőre, de az illyen városba növelkedet Úrficskáknak derogál még csak a Csőszt is ki lesni - pedig néha nem ártana magunkat egy kissé kitüntetni a szorgalomban gazdasságunk mellet" „Mért nem parancsolá Atyám előbről hogy a mezőt járjam mily élvezet let volna ez nekem kötelességem úttyain gyönyörködni a