Margócsy István: „…Vedd szívessen csekély iratomat…”. Irodalom családi használatra. Margócsy József 85. születésnapjára. - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 31. (Nyíregyháza, 2004)

Clementis Róza (? -1880): A két jegyes. Regény

tükör előtt mely az elő teremnek egyik szögében ált, redőit körüle sürgő fiatalab apáczák egyengetek válaira. - „Ah" sohajta fel az ag szűz „egykor mi ellenkező színnel élénkítem homlokomat akkor e homlok még sima volt s az arczok a homlokot ékítő virágokhoz simulok" szavára felpillantanak az őt környezők, s bússan szemlélve egymás arczait emiékök szárnyai vissza ragadák lelköket a meg térhetlen múltba, hol még mint gyermekek bútlanúl mosolygtanak a nem képzelt jövőnek elében, egy mély sóhaj libbene el ajkaikon, hanem csak hamar gondolataiknak más irányt keresve a most feleskendő hölgyre fordíták beszedőket, s minyájan csevegtek róla, - csupán egy ifjú Apácza félre vonulva a többitől halgatot, részvétlenül valának szemei a földre szegezve, mint láczik körétől messze jártatá gondolatit, s figyelembe nem véve a Fejedelem nő jelenléttét könyökölt le egy ablak támasszára. - Oly érdekessen tűne elő a hölgy hogy egykor a leg ékesb báli öltönye se emelé ki annyira kellemét, mint jelenleg halvány arczait be árnyaló sötét fátyola, bússan néze le folyton maga elébe mozdulatlanul mint egy faragvány, míg végre a Zárda harangjai hirdetőleg jelt adának, mire a hölgy sereg meg indult, s lassú ünnepéllyes léptekkel haladának be a zárda nyitót Templomában. A fő Oltár előtt számos papok tiszteigének, mellyen leborulva s imákba mélyedve, az első lépcső mellet a feleskendő térdepelt, egy bársony vánkus mellet mely számára volt készítve oda, melyhez észre vétlenül borúla le a márvány padolatra, hisz jobban nyoma őt a sors vas keze mint a hideg kövek, mellyeknek keménysége szintén jól eset neki legalább perczekig cserélék ki a lelki fájdalmakat. Hosszadalmas Egyházi szertartás után avattaték be a hölgy, s a Fejedelemnő melynek át adaték föl köté szemére az őt illető fekete éket, s a czeremónia végeztével karjára fűzve hívét töbjei kíséretében elhagyá a szent helet, az imádás helét. Jöjjetek!" monda tisztes Őrhölgy Apáczainak „üdvözölni szentlakunkba térő társnőtöket, öleljétek őt s készícsetek hajlékot számára, valamint nekünk készítendnek a dicsősségben." Szavai végeztével térdre borula s egy rövid ima után karába zárta az ujonczot, mit utána nyomban követe a többi, végre a már ismerős ifjú apáczára is reá kerüle a sor, töredezet alig halható hangon rebege ki egy üdvözlő szót, s midőn meg ölelni akará arczába pillanta - de hah csak hamar borzadállyal rezzent vissza tőle s egy éles sikoltással hagyá oda őt, - „Förster Ilda életem átka boldogságom elrablója meg halok közeledbe, meg átkozlak, ha élnem hagysz, fus fus vagy én futok, ah egek egek!" A két hölgy élénk figyelmet gerjeszte a többi közt, rémülve futának össze, magyarázat véget, mi történe köztök, de mi előtt az Őrhölgy hallaná az eseményt, már zokogva tartá karjaiba a dühös nő az imént meg vetet ujoncz kebelét. -