Balogh István: II. Rákóczi Ferenc Szabolcs és Szatmár vármegyékben 1703. július – október - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 30. (Nyíregyháza, 2003)

A Rákóczi-szabadságharc kezdete Szabolcs és Szatmár vármegyében (1703. május - október)

A Rákóczi-szabadságharc kezdete Szabolcs és Szatmár vármegyében (1703. május - október) I. Rákóczi Ferenc kiáltványa a lengyelországi Brezánban 1703. május 6-án jelent meg. E napon vette át Esze Tamás, a fejedelem tarpai jobbágya a felkelésre felhívó kiáltványt és a hadgyűjtő aranyos zászlókat.

1 A hadjárat kezdetén még csak parasztok, kisnemesek álltak a fejedelem mellett, de alig két hónap múltán a tiszaháti megyékben, majd Szabolcsban és Szatmárban néhány főnemes is csatlakozott hozzá. Október elején a felkelés már a Dunántúlra is átterjedt és nemzeti szabadságharccá vált. Hogy azzá válhatott, annak másfél évtizedre visszanyúló előzményei voltak. A török hódoltságot megdöntő, felszabadító háború kezdetén, 1684 őszén, Buda visszafoglalása után, a fegyverben álló császári hadsereg három ezredét Debrecenbe, a hajdúvárosokba és a tiszántúli vármegyékbe vezényelték téli szállásra. A beszállásolt katonaság ellátására a téli hónapokra - novembertől áprilisig - addig nem ismert állami adót, porciót vetettek ki, amely lisztből, húsból (vágómarha) és a lovaknak való takarmányból (abrak, széna, szalma) állott. A katonák a falvakban, a jobbágyok házaiban lettek elszállásolva. A szállásadók kötelessége volt a beszállásolt katona számára fekvőhelyről és napi kétszeri élelmezésről, a lovainak ellátásáról gondoskodni. A háború második éve után ehhez még súlyos pénzadó is járult, amely az addig adót nem fizető nemességet is terhelte. A felszabadító háború során 1692-ben a császári csapatok visszafoglalták Nagyváradot, 1694-ben Gyulát, ezzel a török uralom megszűnt a Tiszántúlon. A háború színtere az Al-Duna mellé, majd a Balkán félszigetre tevődött át, de a téli beszállásolás, a hadak ellátása, a porció és adószedés rendszere továbbra is fennmaradt, sőt évről évre súlyosabbá vált. A háború utolsó éveiben (1696 után) a feleslegessé vált végvárak őrségét és a magyar gyalogságot elbocsátotta a Haditanács. Ezekből és Thököly Imre korábbi híveiből, a „bujdosókból" álló felkelők a zempléni Hegyalján lakó Tokaji Ferenc vezetésével visszafoglalták a német őrségtől Tokaj városát és Sárospatakot. A császári csapatoknak és a vármegyék nemesi felkelőinek csak két hónap múlva sikerült úrrá lenni a felkelőkön, akiknek nagy része Debrecenben, a bihari Ermelléken, a tiszántúli és tiszaháti vármegyékben, vagy a még török uralom alatt álló Temesközben vonta meg magát.

2 A felszabadító háború eredményeként a korábbi századok folyamán kialakult vármegyei igazgatás formálisan helyreállt ugyan, de lényegében véve a központi, Bécsben székelő államigazgatás szervei, az Udvari Kancellária és elsősorban a Haditanács intézkedéseinek a helyi 1 „Munkácsi hercegségem jobbágyai... voltak az elsők, akik... követeket küldtek hozzám Lengyelországba, egy Bige László nevű embert egy orosz pappal megtudakolni, vajon élek-e még. A határon bolyongtak, s amikor végül bizonytalan hírekből meghallották, hogy Brezánban él néhány magyar, arrafelé vették útjukat, és ott hosszú keresés után megtaláltak engem" II. Rákóczi Ferenc Emlékiratai. Bp., 1979. (a továbbiakban Rákóczi Emlékiratai, 1979.) 13, 14, 246. p. - Bige László neve helyesen Bige György volt. Esze Tamás: Rákóczi tiszántúli hadjárata. Századok (85.) 1951. (a továbbiakban Esze, 1951.) 32. p. 2 Hóman Bálint - Szekfü Gyula: Magyar történet. IV. k. (írta Szekfií Gyula) Bp., 1935. 273. p.