Galambos Sándor: Az 1848–1849-es szabadságharc német szemmel - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 25. (Nyíregyháza, 2001)

Bevezetés

A termények túláradó mennyisége és a hazai lanyha üzleti forgalom sosem teszik lehetővé, hogy az emberek pénzhez jussanak, és nem ritka, hogy egyes falvakban a teljes lakosság együttvéve sem tudna öt tallért felmutatni. Ez az állapot azonban nem jelenti azt, hogy a paraszt szükséget szenvedne valamiben is. Kenyere, bora, dohánya megterem a földeken, istállójában hízik a kocája. Azonban minden igénytelensége ellenére vágyik néhány kisebb nemzeti ékességre: lakkos, sarkantyús csizmára, fényes pitykékre, szép veretes pipára és egy nélkülözhetetlen divatcikkre, a díszes kostekre (a kos herezacskójából készített, díszesen hímzett dohányzacskóra). Ha láthatárra kerül egy „sváb", akinél e szükséges becses tárgyak egyikét megpillantja, akkor úgy gondolja, hogy saját országában joga van ahhoz, hogy azt magához vegye. Az mindegy, hogy a másik ember épp egy utazó vagy letelepült külföldi. A magyarnak mindenki, aki nem saját vére, az „sváb". A németet pedig kifejezetten gyűlöli és lenézi. A „német" kifejezés káromló szónak számít. Csak a legritkább kivételként fordulhat elő, hogy egy ilyen bozóttolvaj magyar embert vagy nemesembert állítson meg. (Folytatása következik) 54. Öffentlicher Anzeiger, 1849. december 8. Rablóvilág Magyarországon (Folytatás) Többször nyílt alkalmam, hogy ezekkel az emberekkel találkozzam, és csak egyszer volt az eset számomra előnytelen. Ha néhány ilyen legény odalép az emberhez, akkor azt bizonyos távolságtartással teszik. Megkérdezik, mennyi az idő, érdeklődnek az úti cél felől, majd két-három forintot, némi dohányárut kérnek, vagy beérik csupán az utóbbival és néhány rézgarassal. Aztán nagyon udvariasan köszönetet mondanak és jó utat kívánnak. Természetes, hogy egy