Galambos Sándor: Az 1848–1849-es szabadságharc német szemmel - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 25. (Nyíregyháza, 2001)

Bevezetés

A Tiszán felfelé haladva található Szeged, ott, ahol a Maros a Tiszába ömlik. A 40 000 lelket számláló város az 50 000 lakossal rendelkező Debrecen mellett a legnagyobb, majdnem kizárólag magyarok lakta város. A tulajdonképpeni város a magasabban fekvő, jobb Tisza-parton található és a bal parton egy elővárossal rendelkezik. Az egymástól távol fekvő kis házak, az elterpeszkedő építési mód és a széles, földekre kifutó utcák — Debrecenhez hasonlóan — egy nagy falu képét kölcsönzik Szegednek. Az utcák nem kövezettek, hőségben porosak, míg esőben igazi sárcsatornák, melyekre keskeny pallókat tesznek, és ezek szolgálnak járda gyanánt. A lakosok nagy része kézművességgel és emellett földműveléssel is foglalkozik, mert az igazi magyar mesteremberek, akik magyar népviseleteket készítenek, annyian vannak a nagyobb magyar városokban, hogy csupán e mesterségből nem tudnának megélni. A nyarat jórészt a földjeiken töltik, amelyek közül számos a város 12 négyzetmérföldes területén fekszik. A debreceni és szegedi lakosok hasonló sajátosságokkal bírnak. Debrecenben ennek az évszázadnak a fordulóján 751 csizma, ill. magyar fűzős cipő-készítő volt, mialatt Párizs, a civilizált országok számára dolgozó világváros, ugyanebben az időszakban mindössze 1309 cipésznek adott otthont. Csak a Maros évente 300 sót szállító, továbbá körülbelül ugyanennyi fával és faáruval megrakott hajót juttat el Szegedre. A környék terményei közé tartozik a gabona, a dohány, a pamut és a gyapjú, amelyeket innen hajóval szállítanak el. Egy kikötésre alkalmas, közvetlenül Pestre vezető csatorna, amely a Tiszát összekötné a Dunával, nagymértékben segíthetné a már most is jelentős kereskedelmet, a vasút pedig a Tisza hatalmas halhozamát tehetné sokkal jövedelmezőbb kereskedelmi árucikké. Jelenleg a halakat Pestre, szárított formában pedig a Bánátba, illetve egészen Törökországig szállítják, ahol azt az oláhok úgy eszik, mintha kenyér lenne. A rendelkezésre álló mennyiségből adódó lehetőségeket ezzel azonban még messze nem aknázták ki. Népesség és közlekedési eszközök szükségesek ahhoz, hogy Magyarország természeti kincseihez hozzáférhessenek, értékesítsék és az egész világ számára elérhetővé