Fazekas Rózsa - Kujbusné Mecsei Éva: Mindennapok Szabolcs és Szatmár megyében a XIX. században - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 18. (Nyíregyháza, 2000)

ÉPÍTETT KÖRNYEZET

túl kéklő hegyei. Fölséges! A völgyben apró, elszórt oláh faluk, iszonyú nagy szalmafödelü házakkal, a födelek nagyok, nem a házak. Végre eléri az ember az Őrhegyet, mely tulajdonképpen csak halom, s ha ennek tetejére följut, akkor fönn van és soká le nem megy róla, mert páratlan szépségű látvány nyílik meg előtte... Kelet felé a völgy vége, melyet félhold alakban kerítenek körül a roppant magasságú hegyek. Ezeknek tövében fekszik Nagybánya ószerű épületeivel s gót tornyával, mint egy darab középkor, mit itt felejtett az idő. A város és az egész völgy felett sajátos tiszta kék köd, mintha az ég egészen leereszkedett volna a földre. Az ember nem hiszi, hogy nem álmodik, vagy azt gondolja, hogy csak emlékezik, hogy nem most van itt, hanem régen, igen régen volt és boldog órákat élt itt... kivel és miként? már nem jut eszébe, csak azt tudja, hogy nagyon boldog órák voltak! Fél óra alatt benn voltam az Őrhegyről Nagybányán! Oh mennyire szeretem e várost! Már negyedszer vagyok itt, s egyre jobban tetszik. Ezek a vén házak olyan barátságosan köszöntik az érkezőt, mint valami kedélyes öregurak. Azt óhajtom, hogy ott haljak meg, ahol születtem, az Alföld rónáin, a Tisza és Duna között. Vigyék ki holttestemet messze, messze a világ zajától, s a puszták közepén temessenek el, hol sírhalmom bármily alacsony lenne is, a legmagasabb domb lesz a végtelen láthatáron, melyet senki meg nem látogat, csak a bujdosó parlagkóró, a nyári délibáb és az ősz vándormadarai. De ha nem az Alföldön halok meg, ha a hegyek között kell meghalnom, úgy leginkább óhajtom, hogy itt temessenek el, Nagybánya regényes völgyében. Mária-ligetnek hívják a város mulatóhelyét. Oly szép, amilyet csak képzelni lehet. Tegnap délután (pünkösd másodnapján) velem együtt kinn volt a város nagy része, urak és nem urak, össze-vissza... demokratikus szívem hangosan dobogott örömében, mert szorosan és forrón ölelte meg a remény, hogy merész álmaim a világ jövendőjéről nem teljesülhetetlen álmok. b. Réti István a századvégi Nagybányáról Félreesett a történelem nagy országút]ától, sorsdöntő csaták, országos politikai események itt nem játszódtak le. Mindemellett teljesen benne élt az ország ideghálózatában, a haza sorsát, lelki és fizikai életét mindig és rögtönösen együtt érezte, még azokban a vasút előtti időkben is, amikor hírek és eszmék útja, terjedése oly lassú és nehézkes volt. Elképzelnünk is nehéz ma, a rádió korszakában, hogy Nagybányára gyermekkoromban (80-as évek eleje) a budapesti napilapok csak másnap, este hat óra tájt érkeztek meg. Pestről csupán Szatmárig volt vasút, onnan postakocsi járt. Estefelé a városban a postakocsis nagy trombitálással jelezte bevonulását. Az emberek siettek a postára az újságjukért, mert különben csak másnap reggel, tehát teljes két nappal a megjelenésük után, kaphatták volna meg. A vasút Szatmár és Nagybánya közt 1884-ben nyílott meg. Ezelőtt Szatmárig hat-hét óra hosszat tartott a kocsiutazás jó lovakkal, közben a Szamoson is át kellett kelni kompon, vagy ahogy arrafelé hívták: „hidason", ha esetleg áradás miatt el nem szakadt ennek a drótkötele.