Fazekas Rózsa - Kujbusné Mecsei Éva: Mindennapok Szabolcs és Szatmár megyében a XIX. században - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 18. (Nyíregyháza, 2000)
ÉLETMÓD
rabszolgák partjára vagy a Lidóra kiment sétálni: egyszerre minden ember eltakarodott onnan, s magára hagyta a főherceget, mintha bélpoklos lett volna. Még levegőt se akart együtt szívni Velence lakossága az osztrák hódítóval. Én láttam egy ilyen jelenetet! Hejh, ha ilyen tudott volna lenni valamikor a magyar nép! Az érettségi vizsgát húszéves koromban, 1861-ben tettem le a piaristáknál. A pesti egyetemnek rendes hallgatója már nem voltam. Tanultam ugyan privátim a nemzetgazdaságtant Kautz Gyulánál 222 , s a magyar jogot Gerlóczy Gyulánál, de nem volt annak semmi sikere. Sikerét legalább se én nem tapasztaltam, se tanáraim. Tibor öcsémmel 1862-ben a genfi egyetemre mentünk. Ott lakott akkor anyám is. Sok híres tanár volt itt akkor, különösen az öreg Vogt és a híres köztársasági emigráns Barni. Mindkettőt hallgattuk. Tiborral rendesen bejártunk az egyetemi előadásokra, de azért a tanulmányokat komolyan nem vettük. Inkább szórakozásszámba ment az egyetemre járás. Eszünk ágába se jutott tudósnak készülni. Pénz dolgában így álltunk: tizennégy éves koromig sohase kaptam kezemhez egy krajcárt sem. Amire szükségem volt, azt beszerezték, s nekem költekezésre nem volt szükségem. De magam nem is mentem sehova, a palota udvaráról magam talán nem is távozhattam volna. Mindenütt kísérőm volt a nevelő vagy segédje. Tizennegyedik évem betöltével pár évig havonként 5 forintom, azontúl 10 forintom volt. De ezt se kaptam kezemhez, ezt is Pados János kezelte, és csak akkor adott, amikor séta vagy kimenés közben valamit éppen vásárolni akartam. Tizennyolc éves koromig pénz fölött szabadon nem rendelkeztem. így nevelődtek testvéreim is. Mikor az érettségit letettem, akkor jutottam végre havonként 200 forint költőpénzhez. No hiszen volt is aztán hegyen-völgyön lakodalom, későn-korán dínom-dánom. A legelső napon, mikor ily tenger pénzhez jutottam, már a következő nap reggeli 6 órája vetett haza. Tivornyáztunk egész éjjel szakadatlan. Az az élet, melyet az iskola, a tanárok és a tankönyvek társaságában töltöttem, ezzel a jóízű, hazafias korhelykedéssel ért véget. Megtanultam magyarul, németül és franciául beszélni, írni és olvasni. Ezen kívül nem tudtam semmit, alaposan pedig nem tudtam éppen semmit. Világtörténet, hazai történet: köd volt előttem. Latin nyelvből néhány mondat, görög nyelvből néhány szó volt a tudományom. Még a magyar költészet termékeiből legtöbbet ismertem. Az osztrákot gyűlölni, a papot komolyan nem venni, a vallásban el nem merülni, a keresztet nem nyaldosni, az álnokságot és színlést kerülni s mindig, mindenben igazat mondani: ide edződött ki fiatalkori erkölcsünk. De jó magyar érzésem azt hiszem megmaradt annyira, amennyire oly embernél, ki élete nagy részét külföldön tölti, megmaradhat. És azt hiszem, emberszerető és demokrata tudtam maradni. Gyerekkoromban az én apám még földesuraság volt. Főúr, zászlós úr, uradalmak tulajdonosa, jobbágyok és zsellérek ura, száz tisztnek és ezer cselédnek urasága, egyházak, Kautz Gyula (1829-1909) közgazdász, egyetemi tanár, országgyűlési képviselő, az Osztrák-Magyar Bank kormányzója 1883-1900 között
