Fazekas Rózsa - Kujbusné Mecsei Éva: Mindennapok Szabolcs és Szatmár megyében a XIX. században - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 18. (Nyíregyháza, 2000)

INFRASTRUKTÚRA

ez a munkásosztály nagy megkönnyítésére szolgált, addig a gyermekek sok szépet, jót tanultak Szilágyi Zsuzsika kisasszony vezetése mellett, kit ez évre is megnyert a város. 4. Antal Dániel óvodai élményei (1905-1907) Engem minden érdekelt, ami környezetemben történt. Ha valakihez közelebb kerültem, kérdésekkel ostromoltam. Az volt a legnagyobb bajom, hogy hiányzott a gyermekjátszótárs. Nagyapám fedezhette ezt fel, és úgy vélte megoldani, hogy beíratnak az óvodába. 1905-ben egy szép nyár végi napon gondosan felöltöztettek, és nagyapám kézen fogva elvitt az óvodába. Egész úton magyarázta, milyen sok gyerek van ott, és mennyi szépet fogok tanulni. A Rákóczi utcában volt ez az óvoda, ahová be akart íratni. Már az épület sem tetszett nekem, svájci vagy tiroli stílust akart utánozni, de leginkább nagyapám istállójára emlékeztetett, pontosabban a szénapadlás kiugrójára. Az óvodát dr. Hantz Jenő gimnáziumi tanár felesége vezette. Éppen szünet volt, a gyerekek az udvaron ordítozás közben verekedtek, egymás haját húzogatták. Ott volt Hantz néni is, aki kihasználva a tíz perc szünetet, vígan pöfékelt cigarettájából. Engem a verekedés, a lárma és az, hogy egy néni dohányzik olyan zavarba hozott, hogy csak arra tértem magamhoz, amikor nagyapám felszólított: mutatkozzam be. Ez megtörtént ugyan, de olyan keserves sírásra fakadtam, hogy nagyapám alig bírt lelket verni belém. A végén kinyögtem, nem akarok itt maradni. Nagyapám bocsánatot kért, és hazavitt. Otthon nagyanyám csodálkozva látta a két Antal Dániel hazatértét, és azt mondta nagyapámnak: „Dani, Dani, ott kellett volna hagyni a kisfiút!" Aztán megkérdezte tőlem: nahát mi nem tetszett ott nekem? Én felsoroltam, hogy csúnya a ház, nagy a lárma, verekedtek a gyerekek, és hogy a néni cigarettázott. Ez az utóbbi nagyot nyomott a mérlegen, ugyanis nagyanyám még férfiaknál sem szerette a szivarozást (nagyapáin olyan figyelmes volt, hogy délutáni szivarját a gangon szívta el). Nagyanyám elmosolyodott, azt mondta: „Látszik, hogy prókátorivadék [ügyvédgyerek] vagy, jól indokoltál! Dani — fordult nagyapámhoz —, a kisfiút írassa be a zárda óvodájába, remélem, az apácák nem szivaroznak." Úgy is lett. Becsengettünk a Vincés apácák klastromába, egy portás nővér nyitott ajtót, és elkísért a csendes, hűvös folyosón át az óvoda terméig. Eddig minden tetszett nekem, csak az a furcsa szag nem, ami még a falakból is áradt. Beléptünk a terembe, egy fiatal, kedves arcú nővér üdvözölte nagyapámat, miközben a gyerekek kis padjaikban felálltak és kórusban köszöntek. Nagyapám mosolyogva bólintott, én meghajtottam magam. A nővér mellém guggolt, megsimogatta vállig érő göndör hajamat, arcomat, megcsókolt. Nagyapám kérdezte: „Na, fiatalember, mi lesz? Itt akarok maradni" — mondtam. Nagyapám beleegyezett, s közölte, hogy majd értem jön. Jól éreztem magam, bár később rájöttem, hogy a gyerekek a szünetben itt is hajba kapnak, sőt egy idő után én voltam az egyik fő verekedő. Nagyapám tényleg értem jött, és némi diadallal vitt haza. Nagyanyám megdicsért, megkérdezte, hogy hívják a nővért. Mivel odaérkezésünkkor megmondta a nevét, tud-