Nagy Ferenc: Rétközi anekdoták - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai IV. Füzetek 5. (Nyíregyháza, 2004)

Á ml KóUidk Mihály bácsi szónoki képességeit tekintve őstehetség volt. Mondandóját mindig a legtermészetesebb egyszerűséggel, köntörfalazás nélkül adta elő. Ösztönösen ügyelt azonban arra, hogy az alapvető retorikai fordulatokat is megtartsa. Beszédét, szereplését maga is élvezte, s úgy nézett a szájtáti hallgatóságra, mint egy győztes hadvezér. Több mint egy évtizedig a nagyközségi Hazafias Népfront elnöke volt. Mint levezető elnök részt vett minden községi ünnepélyen, falugyűlésen vagy szabad pártnapon. Ezeket kivétel nélkül a Himnusz eléneklésével kezdték, s az ünnepi beszéd és a műsorszámok után az Internacionáléval zárták. Hogy-hogynem, egy alkalommal mégis hiba csúszott a konferálásba. De most sem a beszélőkéje, hanem az emlékezete hagyta cserben Mihály bácsit. Elfelejtette, hogy mit is szoktak énekelni a végén. Tudta ő annak minden sorát, de a címe, az sehogyan sem jutott eszébe! — Tisztelt Hallgatóság! Kedves Elvtársnők, Kedves Elvtársak! Ünnepségünk befejezéseként kérem, énekeljük el a... - kezdte mondani, de befejezni sehogyan sem tudta. Most először fordult elő, hogy lesütötte a szemét, nem a hallgatóságra nézett. Kezében pillanatok alatt papírgombóc lett a műsorfüzetből, arca elvörösödött, mint akit gutaütés kerülget. Pedig már biztatgatták is a nézők közül. — No, Mihály, no! Mondjad már! Az öreg, mint akit szörnyű kínok gyötörnek, levegő után kapkodva, kidülledt szemekkel végre kibökte: — ... énekeljük el a mi nótánkat! És a tömeg, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, énekelni kezdte az Internacionálét.