Nagy Ferenc: Rétközi anekdoták - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai IV. Füzetek 5. (Nyíregyháza, 2004)

A parasztember egyik büszkesége az igavonó jószág volt. A jól táplált, szépen, tisztán tartott lovakat, ökröket megbámulta az egész falu. Megvetették azt a gazdát, aki nem fordított kellő gondot állataira. Bujon János gazda azonban nemigen törődött ezzel. Faluszerte arról volt híres, hogy csak ostorral nyúlt jószágaihoz. Egylovas fogata magán viselte a nemtörődömség és a hanyagság minden jelét. Szekere nyikorgott, eresztékei recsegtek, kerekei bódultan támolyogtak a kátyús utakon. A sovány lovacskáról lépésenként maradozott le a rászáradt, ráragadt trágya. Pironkodott is érte az egész család, de hiába. A legnagyobb gondban a gazda veje volt. Csak pár napja költözött a házhoz, szava tehát még nem lehetett. De otthon tisztasághoz, rendhez szokott, ezért nem volt ínyére a hanyagság. Kikerülhetetlenül eljött az a nap, amikor be kellett fogni a sovány lovacskát, hogy elintézzen valami fontos dolgot. Megkérdezte hát az apósát, merre van a lóvakaró, a kefe, mert egy kicsit csinosítani akar a szegény párán. így ugyanis nem mert végighajtani a falun. János gazda bajuszát morzsolgatva hallgatta a kérést, majd megvakarta a feje búbját és a következőket mondta: - Hm, vakaró meg kefe? Hát, vót itt fiam, persze, hogy vót. Csakhát elvitték a háborúban a románok. Nagy Ferenc gyűjtése