Előadások a történeti segédtudományok köréből - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár kiadványai IV. Füzetek 1. (Nyíregyháza, 1998)

Kujbusné Mecsei Éva: Röviden a diplomatikáról.

Az oklevelekről Oklevelet az ókortól napjainkig állítottak, állítanak ki. Évszázadokon át az oklevél mint jogbiztosíték bírt fontossággal. Oklevelek közé számítanak az uralkodóknak, a hatóságoknak és az alattvalóknak egymással való érintkezéséből származó, jogi vagy kormányzati tárgyú rendeletei (mandátumok) és jogügyleteket előkészítő, vagy azok elintézéséről szóló egyéb iratai is, ha okleveles formák közt vannak kiállítva. Az újkorban nagy számban keletkezett politikai vagy egyéb természetű iratok (követjelentések, számadások, lajstromok), bár lehetnek közvetett vagy közvetlen jogi célzatúak, mégsem oklevelek, hanem akták. Az oklevél legáltalánosabb középkori elnevezése litterae, de használatos volt a magánszerződésekre az instrumentum kifejezés is. A görög eredetű diploma szó az ünnepélyes alakú és szerkezetű uralkodói oklevelek jelölésére a humanistáknál található először. Pagina és carta elnevezés is előfordult oklevél értelemben. A notitia kifejezést a pusztán bizonyító oklevelekre használták. A privilégium szó voltaképpen kiváltságot és kiváltságlevelet jelent, de a pápai és királyi, sőt általában minden ünnepélyesebb formájú és maradandó érvényű oklevelet is így neveztek. A praeceptum foként uralkodói oklevelet, míg a chirographum a szélén betűsorral ellátott és azon keresztül elvágott oklevelet jelentett. Diplomatikai értelemben az oklevél olyan magában álló, befejezett irat, amelynek lényege valamely jogi jelentőségű ténynek a kinyilvánítása, eredeti rendeltetése, hogy a tárgyául szolgáló jogi ténynek bizonyságul szolgáljon, valamint az erre nézve szabály vagy szokás által meghatározott külső és belső formák közt legyen kiállítva. Az oklevelek belső sajátosságai A középkori oklevél belső jegyei közé tartozik a szöveg, amely általában három nagy részből áll. A fő rész, amely a jogi tényt vagy intézke-