Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 18. (Nyíregyháza, 2008)
Tanulmányok Szabolcs, Szatmár és Bereg megyék múltjából - Gottfried Barna: Kurucok és internáltak Székelyek a vörös és a nemzeti hadseregben, ill. román fogságban, 1919-1920
hadsereg-szervezési intézkedések fellazították a rendet és fegyelmet, amelyet a hadosztály parancsnokai csak nehezen tudtak megszilárdítani. A katonatanács és Pogány József számára a hadosztály mindaddig ellenforradalmi volt, amíg az annak semmi jelét sem adta, ill. amíg próbált alkalmazkodni a politikai változásokhoz, a körülményekhez. Szükségük lett volna arra akkor, mikor a hadosztály vezetése - a kétségbeejtő, reménytelennek látszó viszonyok miatt - ellenforradalmi szervezkedésbe kezdett. Ez a hadosztály állt szemben a Trajan Mosoiu (egyes források szerint magyar felmenőkkel bíró 41 ) tábornok által vezetett Grupul de Nord alakulataival. Összesen három (abból egy lovas, rosiori) hadosztállyal. A csak tábori őrsökkel megszállt magyar védelmi vonalat - ezekkel az erőkkel szemben - a Székely Hadosztály nem tarthatta, a katonai vereség elkerülhetetlen volt. így is, ilyen viszonyok között is akadtak olyan székely csapattestek, amelyek visszaverték a román támadást, és eredeti állásaikból kényszerültek viszszavonulni. A román támadás előtt beérkezett vörös alakulatok a zabráláson és az ellenség elől való gyors megfutamodáson kívül vajmi keveset tettek. A hadosztály-parancsnokság által, a román áttörés után kiadott parancsok - felesleges vérontás kerülése, lassú visszavonulás, ill. az erők koncentrálása - helyes katonai döntések voltak. A kialakult katonai, politikai helyzetben a fegyverletételre vonatkozó döntés az egyik választható alternatíva volt. A hadosztály nem árult el senkit és semmit, akik „árulót" kiáltottak, azok teremtettek olyan helyzetet, amiből a tisztikar nem látott más kiutat. Hogy hiányzott később a hadosztály! Bizony, nagyon hiányzott, a felelősség azonban ezért nem őket terheli. Az „árulás" másik legendája az, hogy a tisztikar elárulta a legénységet, akik még tovább harcoltak volna. Ezzel kapcsolatban egy dolgot kell megjegyeznünk: mindenki szabadon távozhatott, aki nem akarta letenni a fegyvert. Senki sem tartotta vissza a harcot folytatni szándékozókat, az út szabad volt a Rakamazt Tokajjal összekötő híd felé. Sokan választották ezt a megoldást a tisztikarból és a legénységi állományból is. Marxista történetírásunk, tárgyhoz kapcsolódó legszebb „ékkövét" itt is fel kell csillantanunk. A „Magyarország hadtörténeté"-ben - többek között - a következőket olvashatjuk az április 16-i román támadás kapcsán: „A támadás ereje meglepte a székely különítmény vezetőit is, hiszen azt remélték, hogy a támadók őket is bevonják a hadműveletbe. " 42 Azt hiszem, ennél nem ment messzebb senki, itt azt olvashatjuk, hogy a hadosztály a románokkal közösen végrehajtott hadműveletben bízott. Ez egyszerűen nem igaz. A hadosztály parancsnoksága valóban felvette a kapcsolatot a románokkal. Először arra vonatkozóan kértek garanciát tőlük, hogy a vörösök ellen forduló csapatokat nem 41 VeML, XIV. 10. 3/1. 178. Vitéz Futásfalvi Pál alezredes visszaemlékezése. 42 LIPTAI, 1985. 220.
