Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 18. (Nyíregyháza, 2008)

Tanulmányok Szabolcs, Szatmár és Bereg megyék múltjából - Lakatos Sarolta: „Csak az emlék maradandó”. (Vásárhelyi Vera) Emlékképek Dr. Kállay Kristófné Vásárhelyi Vera életéből

hozzá, mert a szegények, elesettek segítése, támogatása már gyennekkorától szívügye volt. 1981-ben a Rend emlékéremmel tüntette ki az 1980. novemberi dél-olaszországi földrengést követő karitatív munkájáért. Férjével együtt szélesre tárták házuk ajtaját a Rómába vetődő magyarok előtt, legendássá vált Vera asszony kedves háziasszonyi vendéglátása saját otthonukban és a római Szent István Házban. Hosszan lehetne írni az 1956-os menekültek körül végzett munkájukról is, amikor a már Rómában élő magyarok egy emberként segítették az éhező, pénznélküli menekült honfitársaikat. Időközben fiai kirepültek a családi fészekből, mindkettő családot alapított. András fiától Katalin, Krisztina és Kristóf, Miklós fiától András és Heléne unokája született, s ahogy minden nagymamának, Vera asszonynak is ők lettek a legfontosabbak, akikre mindig tudott időt szakítani. (Az unokák Svájcban, Németországban és Olaszországban élnek, világpolgárok, kevés magyar érzelmi kötődéssel.) Hazatérés 1990-ben lépett először 45 év múltán ismét magyar földre. Férje döntését inkább tudomásul véve, 1995-ben véglegesen visszatelepedtek. Valószínűleg a hazatelepülés okozta lelki trauma miatt 1994-ben még Rómában súlyos szívinfarktusa volt. Személyi igazolványuk tanúsága szerint az ősi Kállay település, Kállósemjén polgárai voltak halálukig. „Magammal hoztam emlékeimet, de azt nem sejtettem, hogy mennyire fog hiányozni a reggeli - esti harangszó az Aventino számos templomából, milyen szomorú hónapokig napfény nélkül élni, látni, mint lett idegen szinte felismerhetetlen a régen elhagyott, de mindig visszavágyott »haza« s az »élned - halnod kell« - bői már csak a »halnod« szó ismerős. Az »élned kell« felismerhetetlen lett. Idegen. Újra meg kellett tanulni valahogy élni egy idegenné vált országban. " - írja naplójában. Elete utolsó 5 évében súlyos beteg volt, pesti lakásukat igen ritkán hagyta el, a nyarakat a jó levegőjű hegyi panziókban, főleg svájci unokáival töltötte, vagy az itthoni erdős tájak szállodáiban. Férje 2000-ben nagy Kállay világtalálkozót szervezett Nyíregyházán, amin Vera asszony is részt kívánt volna venni. Előbb Lillafüreden, majd Nyírkátán, egy reprezentatív vadászházban tartózkodott s várta a nagy napot. A rendezvény előtt 3 nappal rosszul lett, azonnal a pesti klinikára vitték, ahol 2000. augusztus 27-én megtért Teremtőjéhez. Férje 2006. április 26-án követte őt, mindketten a kállósemjéni családi kriptában nyugszanak. „ Én az életem minden egyes napján magamat csak magyarnak éreztem. Ezért szeretném, ha gyermekeink, menyeink, unokáink sem felejtenék el, hogy ők is magyarnak születtek. Ez dicsőséget, illetve a tény, hogy ők valamennyien Kállayak, kötelességet is jelent. " (Vásárhelyi Vera végrendeletéből.)