Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 18. (Nyíregyháza, 2008)

Tanulmányok Szabolcs, Szatmár és Bereg megyék múltjából - Galambos Sándor: ”Fejünk fölött a gránát és srapnel fütyölve járt” Varga György káplár jegyzetei az első világháborúból

van, hogy milyen rettenetes nagy ágyúlövések vannak, és nekünk is oda kell menni. Másnap este szép holdvilágon mentünk előre. Hajnalra egy kis faluban megbujkáltunk a kukoricásban. Ott voltunk másnap estig. Kétfelé vált a század. A tót fiúk mentek a 96-ik regementnek a segítségére, azokkal ment a főhadnagy úr Varga, hadapród Mészáros és Rusznyák, az őrmester Lukács. Keservesen elbúcsúztunk egymástól. Mi meg a magyar fiúk - 86-an - mentünk a 61-ik regementnek a segítségére. Jött velünk hadapród Bernáld és egy Zugszfiihrer, Ovacz Márton. Voltunk káplár: Balázs Miklós, Roskó János, Mészár Sándor, Ladányi József, Kurta, Szenczi Béla és én, Varga György. így aztán ott a kukoricásban írtuk mindig a figefa alatt a szomorú búcsúzó levelet. Minden órában írtam egyet. Jött a sok sebesült, azoknak adtuk, hogy továbbítsák, ha csak tudják. Azon a reggelen, hogy odaértünk, Varga Józsiék is ott voltak. Egész nap beszélgettem vele. Adtunk egymásnak emléket. Kibeszélgettem vele magam utoljára, azt gondoltam. Ő persze könnyen beszélt, mert ők már közelebb nem mentek az ellenséghez. Onnan lőttek az ágyúval. Neki még azonfelül is jobb volt, mert a lovak mellett volt. Bízott az élethez, hogy megmarad, mert ők nem közelítik az ellenséget, mint minekünk kell, a gyalogosoknak. Én már ott egészen eladtam, hogy el kell pusztulni, mert hiába jártam be Szerbiát és Boszniát a nagy veszedelmes helyeken, de azok mindehhez semmik voltak. Elbúcsúztam Józsitól. Másnap este elindultunk a szép holdvilágon befele a harcba. A sebesültek vigasztaltak bennünket azzal, hogy az a szerencsés, aki sebesülten onnan kiszabadul, de az nagyon kevés ember. Mondták, láttunk már halottakat, csak ahogy halomra vannak lövöldözve, és csak 1-2 százalék sebesül, a többi repül darabokban a levegőben. Úgy is volt. A nagy ágyútűz alatt megközelítettük a raj vonalat, egész éjjel eszünkön kívül szaladgáltunk a nagy kövek között, a nagy gránát- és srapnertüzben. Még be se értünk a rajvonalba, már több fiút darabokra vágott közülünk a gránát. Ez volt július 24-ikén. Reggelre, ahogy beértünk a rajvonalba, ezt a helyet úgy hívták, hogy Doberdói fenség. Ott volt tőlünk egy kicsit balra a tenger, és egy falu, úgy hívták Szemartin. Tőlünk jobbra volt Görc

55 város, amit nagyon ostromolt az olasz a mai napon is, de hiába, még mindig fokhagymás az orra tőle. Kiegészítettük a 6l-eseket, elfoglalta mindenki a helyét sorban. Az ötödik regementtől is jött velünk egy század oda. Azokkal voltunk 24-ikén. Egész nap szünet nélkül jött az ágyúgolyó. Nagy hegy ott nem volt, csak sima hely és köves. Ha belevágott a gránát, hát a kő verte agyon az embereket, még egy kilométer távolságra is. Én is káplár Roskóval voltam egy gyenge fedezékben, meg egy 5-ös infánteriszta.

56 25-én virradóra, hogy nem volt kenyere, az én kenyérzsákomban meg sok kenyér volt összetörve, mondtam, adok neki. O tartotta a kenyérzsákját, ahogy raktam neki a kenyeret ott a fedezékben, akkor kapott fej lövést. Bekötötte neki egy másik baka, és levezették onnan a doktorhoz. 55 ma Gorizia 56 gyalogos