Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 18. (Nyíregyháza, 2008)
Tanulmányok Szabolcs, Szatmár és Bereg megyék múltjából - Galambos Sándor: ”Fejünk fölött a gránát és srapnel fütyölve járt” Varga György káplár jegyzetei az első világháborúból
tartani, ott már voltunk többen ilyenek. Ott voltunk még vagy három nap, és hallottuk, hogy már a szerbek áttörtek a Drinán. Csapataink meghátráltak, persze a nagy hidat elébb a levegőbe repítették. így aztán a raktárakból mindent pakoltunk felfelé a írá'«kocsikra, és azok szállították kifelé éjjel-nappal az állomáshoz, Mesicéhez. Míg végre már nem lehetett felpakolni semmit a vonatra, mert már ott volt a montenegrói király (azaz Nikita 15 ) a csapatával, és azt a rengeteg sok ruhát és eleséget elfoglalták. Tizenötödikén este már nekünk is menekülni kellett Rogaticáról Szarajevóba. Aki már egy kicsit bírta magát, az ment gyalog, aki még nagybeteg volt, azt kocsin vitték. Vagy kilencvenen mentünk gyalog, még akkor is nagyon gyenge voltam. Vagy 80 kilométert kellett gyalogolni, olyan messze volt Szarajevó. Nagyon nehezen mentem, persze a risztungot feltettem a treinkocsira, míg végre két napi és egy éjjeli gyaloglás után Szarajevóba értünk. Ott elhelyeztek bennünket a honvédokhoz, nagyon jó minázsunk volt, de csak három napig voltunk ott. Hogy ki ne felejtsem, Rogaticán meglövetett velünk egy generális három civil törököt meg egy asszonyt, mert szignáloztak a szerbeknek. Egyszerűen megásták a sírt a pionérek, és ők a gödör szélire állottak, és mi egynéhányan rájuk lőttünk. Beleestek a gödörbe, az asszony, míg meg nem lőttük, kiabálta: éljen Ferenc Jóska (Zsivja Franc Jóska), de már akkor késő volt. Szarajevóban még ott voltunk három napig. Meglátogattam azt a helyet, hol a trónörökösünket a nejével meggyilkolták a gaz szerbek. Láttam azt a kis gödröt, ahova a bomba esett, és a közeli boltajtókat, hogy bejuggatta. Beszéltem olyan kis boltosinassal, aki a bombától sebesülve volt. Elbeszélte, hogy és mint történt a gyilkolás. így a három nap elteltével kimentünk az állomáshoz. Sokan voltunk, akik így összegyűltünk betegek és eltévedtek. Örvendtünk, hogy talán megyünk haza Magyarországra, de az nem valósult, mert Dolna-Tuzlának mentünk. Tovább nem ment a vasút, kiszálltunk, és egy pár nap elteltével mentünk Zvorniknak. 3 napi gyaloglás után odaértünk. Éppen ott van a város tövében a Drina, és túl a Drinán már kezdődik Szerbia. Csapatainknak egy része már jól bent volt Szerbiában, hajói emlékszem, a 15-ik és 13-ik hadtest. Ott a főhadnagy úr, aki velünk volt mint parancsnok, jelentette a hadtestparancsnoknak, hogy x emberrel megérkezett. Míg odafelé mentünk, rengeteg sok sebesült jött Szerbiából, annyi, hogy az úton alig tértünk menni tőlük. Azok mondták, hogy már nekünk nem jut Szerbiából, mert mire odaérünk, elfoglalják, de - hiába a remény - nem sikerült. Mikor Zvornikhoz értünk, már hallottuk a nagy ágyúdörgést. Ott van közel az úgynevezett nagy Feketehegy, azt nagyon nehezen vették be a csapataink. Olyan nagy vérontás volt, hogy a hegy alá, a Drina vizére annyi halott hömbörgött, hogy a víz veres lett a vértől, és a sok, ami a vízre nem hömbörgött, az halomra állott. A tábornok úr szétosztott bennünket, mindenkinek menni kellett a saját csapata után. Mi is ott háltunk még azon az éjjelen a várban. Másnap mentünk Drinacsára, csak 18-an voltunk hatvanhatosok. Ahogy 15 Nikita, azaz Miklós mentenegrói uralkodó (1841-1921), 1860-tól fejedelem, 1910-től 1918-ig király
