Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 18. (Nyíregyháza, 2008)

Tanulmányok Szabolcs, Szatmár és Bereg megyék múltjából - Galambos Sándor: ”Fejünk fölött a gránát és srapnel fütyölve járt” Varga György káplár jegyzetei az első világháborúból

vezényeltem a fiúkat, hogy tűzvonalba húzódni, és így mentünk felfele. Amikor közeledtünk, már láttuk, hogy a kerítésre ki van terítve egy szerb köpenyeg. Egy kutya megkötve nagyon ugatott a kapu sarkánál. Mindnyájan izgatottak voltunk, de hiába, a parancsot teljesíteni muszáj. Mikor a kapuhoz értünk, mondtam, egyesével beugrálni, szuronyt szegezve, de nem akart egy sem elöl menni, és nekem muszáj volt menni. Beugrottam a kapun, a fiúk utánam. Mindjárt kiáltottam, ki van a házban, jöjjön ki, akárhányan vannak, nem fogjuk bántani. Többször kiáltottam, de nem felelt senki. Nagy bátorságot kaptunk, és így parancsoltam, hogy felkutatni az épületeket. Betördeltük az ajtót, ablakot. A házban a tüz még égett, csak egy macska volt, egy döbön túró és hagyma. Nagyon éhesek voltunk. A fiúk enni akarták a túrót, de nem engedtem, tekintve arra, hogy talán meg lehet mérgezve. Künt az épületek alatt egy disznót találtunk, a fiúk meg akarták ölni, hogy viszünk belőle. Azt sem engedtem, mert sietnünk kellett visszafele. Visszamentünk oda, ahol a főhadnagy úr volt a többi emberrel. Jelentettem neki, hogy emberi lény nincs ott, csak egy kutya, egy macska és egy disznó. Mondta, miért nem hajtottuk el a disznót, én pedig feleltem, azért, mert a főhadnagy úr azt parancsolta, hogy siessünk vissza. Jól van, felelte, igaza van, és elküldött hat embert érte. Behozták oda, ahol a zászlóalj táborozott. Ahogy elhozták, a kapitány úr kérdezte, ki tudja megölni és szétdarabolni. Én vállalkoztam, megperzseltük falevéllel és szétdaraboltam. Mivelhogy éhes voltam, ezt gondoltam, legalább jól lakok belőle, de mikor kész volt, azt mondták a tisztek, zsákba kell rakni, és átadni a Iréneknek, majd megesszük valahol. Persze én vágtam egy darabot belőle magamnak, aztán többen megsütöttük. Azon az éjszakán elindultunk onnan, de nem tudtuk, hova megyünk. Nagy setétség volt. Egyik mondta, megyünk az ellenség után, másik mondta, megyünk visszafele. Míg végre megvirradt, és láttuk, hogy közeledünk Visegrádhoz. Aznap be is értünk Visegrádba, és ott már kaptunk enni. Azt gondoltuk, hogy vége lesz a háborúnak. Már ott volt a marskompáni is. Felültünk a vonatra, azt gondoltuk, megyünk haza, Magyarországra. De nem úgy volt, mert csak odajöttünk vissza a hídhoz, ahol elébb voltunk, és ott szétosztották a századokat. A századunknak egy fele, az első és második szakasz, benn voltunk az állomáson, a harmadik és negyedik szakasz túl volt a Drinán. Oda hoztunk nekik enni, így nyugodtan voltunk másfél hétig, készítgettünk dekungokat. Jó minázsi volt, néha kaptunk egy kis bort és sört. A hídhoz jártunk faszolni. Történt egyszer, én is elmentem faszolni 8 emberrel a vasúton, trezinával.

12 Míg kikaptuk az italt, beesteledett. Nekünk vissza kellett menni. Megkérdeztem a tisztektől, hogy indulhatunk-e, nem fog-e szembe jönni vonat. Telefonáltak az állomásra, az állomásfőnök válaszolt, hogy mehetünk, így elindultunk. Vittünk 2 hordó sört és egy hordó bort, és így taszítottuk a trezinát. Mikor egy tunelból

13 kifele értünk, jött szembe ránk nagy sebességgel egy másik trezina. Kiabáltunk, 12 vasúti pályakocsi 13 alagút