Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 18. (Nyíregyháza, 2008)

Tanulmányok Szabolcs, Szatmár és Bereg megyék múltjából - Galambos Sándor: ”Fejünk fölött a gránát és srapnel fütyölve járt” Varga György káplár jegyzetei az első világháborúból

futótűzként terjedt szerte az országban, és nem akadt egyetlen szem könnyezés nélkül. Mindenki sejtette, sőt tudta, hogy a gaztett nem marad megtorlás nélkül. E pillanattól kezdve izgatottan várta mindenki a bekövetkezendő fejleményeket, és habár mindenki ismerte egy háború rettenetes hatását, egyöntetűen követelték a megbosszulást. Ilyen izgalmas napok után végre egy hónappal a gyilkosság után elindult egy hatalmas sereg Szerbiába, hogy büntető kezét éreztesse, kikkel én is voltam. A háború kitörésekor én is részletes mozgósítással 1914. július 27-ikén Ungvárra bevonultam. Mint új házas csak csekély 5 hetet éltem páros életet, nagyon sajnos persze, de mindhiába. Ungvárról 5 nap elteltével elindultunk azok, akik a második zászlóaljhoz tartoztunk. Már ekkor hallottuk, hogy Zimonynál és Belgrádnál állnak a véres harcok. Míg végre mi is Boszniába értünk. Ahogy ment velünk a vonat Doboj felé, reánk lövöldöztek a kukoricából. A vonatot megállították. A főhadnagy úr Babics volt a tráncport

8 komendánt, mindjárt parancsolta, hogy: lövészek, fegyvert tölteni! Megtöltöttük. A kukoricában láttunk embert mozogni, nagy dühvel egynéhányan oda ugráltunk, a Palkó nevezetű cigány is nagy méreggel ment. Egy szerb a fiával volt, menekült volna elfelé, de ez nem engedte. A cigány akarta azonnal a szuronyt bele szúrni, de akkorára én is oda értem, és nem engedtem. Elkísértük a főhadnagyhoz, Dobojon az állomásnál átadtuk. Haladtunk tovább nagy nyughatatlankodással, míg végre elérkeztünk a zászlóaljhoz. Már akkor a zászlóalj nem volt Garázdán. Ahogy megy a vasút Szarajevótól Visegrádnak, a megyigyei állomásnál van egy vashíd át a Drina folyón. Ott volt őrségen a 66., 34. és 5. zászlóalj. Az alezredes úr Tomics, átvett minket. Beosztottak bennünket a századokba, ott voltunk szanaszéjjel feldvachén. Én a 7-ik századnál voltam. A századparancsnok úr, százados Vukajevics beosztott az első szakaszba. Szakaszparancsnok volt főhadnagy úr Babics. Elmentünk egy kis faluhoz. Ott tartottunk szolgálatot, míg végre másfél hét elteltével jöttek a szerbek. Által akartak a hídon jönni, de rettenetes nagy ágyú- és fegyvertűzbe vettük őket. Nagyon tolakodtak a hídra, de visszavertük őket. A hídfarkon nagy halomban maradt a halott, elesett vagy 800. Ők is nagyon lőttek a Buják hegyről az ágyúval, csakhogy a hidat nem tudták belőni. Tovább maradtunk, enni volt mit, gyümölcs volt elég. Közülünk kevés veszteség volt, egy páran sebesültek. Pár nap elteltével kaptuk a parancsot, hogy előre masírozni, Visegrádnál, a Pánosról leverni az ellenséget. Igaz, voltak ott honvédek és a 85. baon stb., de nekünk is menni kellett segíteni. Este elindultunk, egész éjszakai gyaloglás után a hegyen, míg végre reggelre oda értünk. Egy bújóhelyen két hegy közt délig volt pihenő. A szakácsok elkészítették az ebédet, de mire kész volt, az ellenség belőtt az ágyúval bennünket. Akart mindenki menekülni, de nem volt szabad. Nem nagyon kellett az ebéd senkinek, hiába éhes volt. Persze még - mivelhogy a kezdeti volt a háborúnak, így - mindenki nagy félemléssel volt. Délután aztán indulnunk kellett, mentünk végig Visegrádon. A városban szállítás