Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 17. (Nyíregyháza, 2006)

III. Családtörténeti tanulmányok - Mónus Imre: A kállói Simonyi óbester

zászlóalj gyalogsággal, egy század utásszal és hat ágyúval megerődítve a Thaya folyón átívelő hidat védje. Megszervezte a híd védelmét. Másnap felbukkant az ellenség, rögtön ágyútűzzel fogadták őket. A tüzelésbe a gyalogság is bekapcsolódott, így megállásra kényszerítették a franciákat, de visszaverni a nagy túlerő miatt nem tudták, így a hidat Simonyi felgyújtatta. Sikere miatt kinevezték őrnaggyá, és Károly főherceg személyes dicséretében részesült. 1813-ban következett a Napóleon elleni felszabadító háború. Simonyi huszárjai betörtek Szászországba, és Napóleon főhadiszállására, majd Drezda felé nyomultak. Augusztus 30-án huszárjai helységről helységre üldözték a franciákat. 392 foglyot ejtettek, 126 szövetséges katonát kiszabadítottak, 32 löveget és 500 fegyvert zsákmányoltak. Hősi cselekedete elismeréseként alezredessé léptették elő. További sikerei voltak, így Lipcsébe vezényelték, ahol már folyt a „népek csatája" október 16-18. között, ő 18-án került harcba, lövést kapott, de olyan szerencsésen, hogy a belső zsebében lévő bőrtálca felfogta a golyót, így különösebb baja nem esett. I. Ferenc császár is figyelte az eseményt, így Simonyit ezredessé léptette elő, így ő lett a Hessen-Hornburg regiment parancsnoka is. Aztán már francia földön üldözte az ellenséget. A tábornokságot nem érhette el, mert a háború a végéhez közeledett. 1814 februárjában eljutott Morét városáig, másnap a királyi kastélyhoz, mindkettőt az óbester serege foglalta el. A kastélyból alig tudták VII. Pius pápát kimenteni. Simonyi feleslegesen nem kockáztatott, ha kellett, fegyelmezetten visszavonult. Csak akkor támadott, ha szükségét látta és elég muníció volt, ill. látta, hogy katonái eléggé felkészültek. A Rhone folyón való hősies tettéért I. Ferenc 1814 márciusában a Lipót-rend parancsnoki keresztjével tüntette ki. Az orosz cártól a Szent György-rendet, a porosz királytól a Pom le Mérite kitüntetést, a hesseni választófejedelemtől a Katonai Szolgálati Érdemrend parancsnoki keresztjét kapta. 1814. április 19-én Napóleon lemondott trónjáról, a szövetségesek bevonultak Párizsba, következett a békekötés. Az osztrák csapatok továbbra is francia földön maradtak, óbesterünk Marcigny városban volt, csak 1814 októberében tért haza seregével a lengyelországi Rohatynba. Miután egységét elhelyezte, hat hétre a bécsi udvarba távozott, hogy birtokot szerezzen. Visszatérte után ezrede rendbeszedésével foglalkozott, majd cserélve a Nagyváradon elhelyezett ulánus ezreddel, az egész Hessen-Hornburg huszárezred oda távozott, és 1817-től Simonyi ezredes is ott tartózkodott. A lovasszázadok elhelyezése Diószegen, Békésen, Nyíregyházán, Vásárhelyen, Debrecenben és Böszörményben történt. Simonyi óbester sorsa néhány évre ismét a gyermekkorából jól ismert Debrecennel fonódott össze. Debrecen magisztrátusa nem örült a hírnek, mert az ezred ellátása nagy terhet jelentett. 1818. szeptember 23-án mégis berukkolt vitézvári báró Simonyi József óbester, a legvitézebb huszár Debrecenbe. Békeidő lévén, a tenniakarástól duzzadó ezredes jó kapcsolatot épített ki a várossal. Nem akart súrlódást sem a vezetéssel, sem a lakossággal, arra törekedett, hogy a katonaságot elfogadják. Debreceni életéről az összegyűjtött levelezés tanúskodik: levelei mindig udvariasak, nem parancsolóak. így vetődött fel a Nagyerdő felé vezető út szükségessége és építése, hogy a Nagyerdő az egészséget, üdülést, pihenést szolgálja. Ezzel együtt fürdő és vigadó építése is tervbe került. Az óbester a magisztrátussal 1818. június l-jén ezt levélben közölte. A Nagyerdőig tartó 500 méteres, sétálásra alkalmas utca kialakításához

6 felajánlott 200 forintot, valamint a katonák munkáját az építéshez és 600 db jegenyefa csemete ültetéséhez. Még a csemeték őrzéséről is intézkedett. A város külső képe és élete megváltozott, mióta Simonyi huszárjai beköltöztek. Látványos felvonulásokat tartott huszárjaival, melyen minden rangú és rendű ember részt vehetett. 1819 6 Ekkor Debrecen város határa a Péterfía utca végéig tartott, vagyis a mai Bem térig.