Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 15. (Nyíregyháza, 2001)

Írások és emberek - Udvari István: Adalékok Sztripszky Hiador pályakezdéséhez (Nagyszombati levéltári források alapján)

szerzője, évi 800 frt subventióért; avagy a távoli Sz.Pétervárra, a földi paradicsomba, mint Balugyánszky, Kimák, Orlay, Fencik, Gebe Demeter

46

. Az idő rohan, kerekét megállítani nem lehet. És mi még mindég azt hisztik, hogy lehet ábrándoznunk... fényes hivatalokról, csengő rubelekről, éhesen, nyomorogva.... A nép pusztul, a mostoha természet, a zsidó uzsorája, az éhség kergeti ki abból a földből, melyet hazájának tanul nevezni - a távol tengeren túlra, Amerikába. S mindez csak a tanulatlanságra vezethető vissza, ez pedig az irodalmi nyelvre! Még mindig nem tanulták meg nálunk, mi az igazi szlávofdizmus, hogyan kell azt összeeggyeztetni az államérdekekkel és a lelkiismerettel; még mindig vannak tények, melyek a hibás szlávofilizmust értelmezik és propagálják, öntudatosan e vagy tudatlanul az mindegy; mert még mindig a régi nyomokon jár a Bazil Társulat, a Lisztok, a Nauka

47

. Ennyi legyen a szlávofilizmusról. Ami pedig a magyarságot illeti, arra azt mondom: Nincs olyan magyar törvény, mely azt kívánná, hogy hagyjuk el a nemzetiségünket, dobjuk el, mint a ruhát, nyelvünket s öltözzünk másikba. Ellenben egy csomó törvény van, mely megengedi minden nemzetiségnek saját életét úgy berendezni, ahogy neki tetszik, a maga nyelvét fejleszteni, ápolni stb. csak hazaárulás ne legyen belőle. Nos, hogy használtuk ki e törvények kedvezményeit? Idegen nyelvet, idegen szellemet plántáltunk át hazánkba, mely nem lehet a mi életünk alapja, mert az az alap rossz. Ezért nem is élünk; ezért tagadja meg a rutén az ő származását. Ezért nem tudjuk, kik vagyunk tulajdonképpen; ezért nincs nekünk nyelvünk, ezért nem hallani Magyarországon rutén szót művelt ember ajkáról, csakis a parasztviskókban. Magyarországon nem nyomtatják a rutén nyelvet, hanem csak beszélik (a parasztok t.i.). Ezért is nem a magyarok a mi ellenségeink, hanem önmagunk, a mi vakságunk. A magyarok oltalmat adtak, törvényt a mi nemzetiségi jogainkról, tehát ők nekünk jóakaróink, barátaink. S ezt a barátságot tisztelni és meghálálni kell a haza irányában. Hanem ellenségeinket önmagunk közt kell keresni. Azok a mi ellenségeink, akik - ma talán félig öntudatlanul - a régi nyomokon járva, minden igyekezetet elakarnak fojtani, mely a népet, a nép nyelvét, a népnek tanítását a maga nyelvén illeti. Azok a mi ellenségeink, a kik azt a muszka-ószláv nyelvhabarékott vallják a maguk irodalmi nyelvének (suba alatt pedig azt hiszik, hogy muszkául irnak); azok a mi ellenségeink, akik a népiskolába az érthetetlen nyelvhabarékon irt könyveket hozták be, minek következtében azon a nyelven semmiféle tudományt, ösmeretet, maguknak nem szerezhetnek, mert még ráadásul még egy másik - tehát egyszerre két idegen nyelven - magyarul tanítják azokat, a kik egy szót sem tudnak magyarul. Azok a mi ellenségeink, a kik nem akarnak a guba szagú, de élő parasztnyelven irni, hanem irnak Isten tudja micsoda „magas" nyelven. Gondoljunk csak vissza a Baróti Szabó Dávid „szomoronc cincározmányaira"! Akkurát ugy vagyunk, rutének, 1897 ben, mint a magyarok 1797 ben! Száz esztendővel elmaradtunk. Boldog Isten, mikor hozzuk helyre ezt az óriási mulasztást. 46 Oroszországba kivándorolt ruszin értelmiségiek. Vö. Studia Ukrainica et Rusinica Nyíregyháziensia 2. Nyíregyháza, 1995. 11-15. Lisztok, Nauka: XIX. század végi ruszin periodikák. Vö. Böőr György: A magyarországi ruszin időszaki sajtó a XIX. században. Kolozsvár, 1943.