Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 14. (Nyíregyháza, 2000)

Előadások 1848–1949-ről - Fortsmann, Wilfried: Adolf Glassbrenner (1810–1876) — „a szabadság dévaj bolondja”

Politikai szórakoztató lapot alapított, amely ennek a műfajnak első lapjaként május 6-án „Freie Blätter" címmel jelent meg Berlinben — credója a következő: „A komolyság a párt, a humor pártokfölötti, a szép az egyedül igaz, az állam mi vagyunk... Az idő kerekei gyorsan haladnak, de nem a síneken; a rohanó események összetorlódnak; a világtörténelem királyion nyugodott; hirtelen nyugtalan munkássá vált. Ezekben a csatákban a csendes gondolkodás és a versírás lehetetlen. Már nem kiáltjuk Posával: «Adjon nekünk gondolatszabadságot!» Magunkhoz ragadtuk a szabadságot és azt kiáltjuk az égre: «Adj nekünk gondolatokat! » " Ezek a mondatok bizonyára nemcsak a napi vagy a forradalompolitikai koncepciót tükrözik, hanem személy szerint őt is mutatják, felfogását, azokat a feladatokat és terheket, amelyekkel eddig és a forradalmi átalakulás idején is meg akart birkózni. Nem áll a barikádokon, mint a fivére, nem körülujjongott népszónok vagy ráadásul demagóg, nem képviselő Berlinben vagy Majna-Frankfurtban, ő az maradt, aki a maga — szatirikus — módján az „emberekre" befolyást akar gyakorolni, a tudatukat fejleszteni akarja. Glassbrenner egy határozott és elvhű ember, de a tol Inak, saját tollának az embere, nem pedig a mindennapi politikai ügyleteké. így pl. elítéli a forradalmi események kilengéseit, azt hangsúlyozza, hogy a kivívott szabadságban a szellem, az igazság fegyverével kell küzdeni és nem nyers erőszakkal. Csalódással veszi tudomásul, hogy a tömegek változás iránti lelkesedése, amelyet pedig március 20-án annyira dicsért, nem sokáig tart, a szabadság sokak számára csak rendkívül felszínes metafora maradt. Újból csípős-szatirikus stílusban kommentálja a forradalomnak és becses vívmányainak hanyatlását és végül összeomlását. Ámbár 1848-ban Glassbrenner visszatért Neu-Strelitzbe, a nagyhercegi rezidenciát 1852ben el kellett hagynia, a londoni őskommunistákkal fenntartott kapcsolatokkal vádolták, most Hamburgba tette át emigráns székhelyét, ahol 1858-ig maradt, hogy aztán véglegesen ismét Berlinbe térhessen vissza, miután a kemény reakciós idők elmúltak. Az irodalomban továbbra is aktív, pártpolitikailag most a demokratikus mozgalomhoz, azaz összességében az ellenzéki körbe tartozott, de 1848 előtti nagy szatirikus véleményformálóként fénykora már lejárt. A publikum reakciója lanyhábbnak tűnt, a naplopó Nante és Buffey úr már egy letűnt idő relikviái voltak csak. „A tökfükó megszelídült", jegyezte fel 1858-ban a berlini rendőrkapitányság, és igaza volt, amikor így folytatta „... és ez a forradalom előtti, akkor annyira veszélyes naplopó-liberalizmus túlhaladottnak és megoldottnak tűnik " Glassbrenner pályafutása és munkája — úgy tűnik — 1848-ban teljesedett ki, azt követően nem tűnt ugyan teljesen el, de elvesztette az aktualitások iránti érzékenységét és megragadó kifejezőformáját. Még a XIX. század folyamán nagyrészt feledésbe merült. Glassbrenner ilymódon klasszikus „negyvennyolcas", kiérdemel minden csodálatot, amelyet ezen emberfajta iránt tanúsítanunk kell. O a „szabadság dévaj bolondja" volt, ahogyan nevezték, prózában és versben egyaránt formálta szülővárosának zsargonját, de ez csak eszköz volt, még ha szeretetreméltó is, különösen, ha az ember ezzel a nyelvi variánssal szülőföldi kapcsolatban áll, sőt elbűvölő is, olyan célok érdekében, amelyek egy rövid évig megvalósulni látszottak. Meglehet, hogy ebben van annak az oka, hogy az ártalmatlan berlini tréfacsináló skatulyába sorolták be. Remélem, sikerült Önöket meggyőznöm arról, hogy ez a rá vonatkozó mai megítélés téves.