Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 14. (Nyíregyháza, 2000)

Előadások 1848–1949-ről - Fortsmann, Wilfried: Adolf Glassbrenner (1810–1876) — „a szabadság dévaj bolondja”

Tekintsünk most el a vicc és a szatíra társadalmi és politikai jelentésére vonatkozó elmélyült kitérőtől, egyszerűen állapítsunk csak annyit meg, hogy Glassbrenner már fiatalemberként a szatíra minden eszközével — hisz már az újságjának neve is valódi program volt —, a politikamentes csevegés attitűdjével körülvéve világosan felismerhető társadalomkritikai álláspontot foglalt el. Jóllehet ezen a magatartást kiváltó konkrét mozzanat nem mutatható ki, de társadalmi származása, egyéni álláspontja, valamint az „Ifjú Németország" képviselőihez fűződő kapcsolatai nem jelentéktelen szerepet játszhattak. Heinrich Heine és Ludwig Börne hatása félreismerhetetlennek látszik, Kari Gutzkow ráadásul Glassbrenner iskolatársa volt. A cél az volt, hogy — röviden szólva — olyan régi „ isteneket" döntsenek le, mint Goethe, és hogy az irodalmat egyértelműen átpolitizálják. Bár Glassbrenner elfogadta, hogy az irodalomnak politikai, azaz megváltoztató hatásúnak kell lennie, egyúttal azonban kritizálta is, hogy az „Ifjú Németország" képviselőinek elgondolásai végül is eléggé elvontak maradtak, túlzottan sok „arisztokratizmus" lakozott bennük ahhoz, hogy valóban el tudják érni azokat, akiket a Vormárz rendszere ellen mozgósítani akartak. Glassbrenner más utat választott, úgyszólván a nép száját leste, a „Berlin, wie es ist und — trinkt" sorozatban, amely a „Berlini Don Quijote"-t követte, figurák, jelenetek és esetek sokaságát alkotta meg, a szereplőket berlini dialektusukban, arcátlanságuk gorombaságával, tréfáikkal, bátorságukkal és nyersességükkel szólaltatta meg, deklamáltatta és káromkodtatta. írásaiban a hétköznapok problémáit jelenítette meg, ezekbe szóvicceket és tréfát akart beépíteni, a zavarost és a groteszket ábrázolási eszközként akarta felhasználni. A mecklenburgi Fritz Reuterrel és a majna-frankfurti Friedrich Stolzéval vont párhuzamok kínálkoznak ebben a vonatkozásban. Glassbrenner cselekvő szereplői ennek megfelelően a „kisemberek". Ábrázolásainak tartalmát azok a dolgok adják, amelyek ezeket az embereket egymás közötti viszonyaikban, illetve a reformkori felsöbbséghez fűződő viszonyukban érintik. Hasonlóan fiktív módon ezek a riportoknak is tekinthető helyzetképek hangulatok és érzelmi állapotok tükörképévé váltak, észrevétlenül egy olyan gyűjteményes válogatásba mentek át, amelyre alapozva a társadalmi jelenségek elemzése lehetségesnek látszik. A szakértő pillantásával sikerült neki a XIX. század harmincas és negyvenes éveinek berlini beszélt nyelvét alakítania is. Megszemélyesítette azokat a csoportokat, amelyekkel foglalkozott, amelyeket tipikusnak tekintett: ilyen pl. Nante, a naplopó, Derber, a favágó vagy Buffey, a nyugdíjas. „A büszke Berlin valamennyi plebejusa közül elsőként érdemelnek említést a naplopók, mint a legnépesebb és legfurább osztály; amely valaha is végigsétált a porosz főváros nagy és széles utcáin, annak bizonyára feltűnt ez a különös náció, amelyet szokásai, folytonos szomjúsága, lustasága és határtalan közömbössége minden benne és körülötte lezajló jelenséggel szemben (kivéve a verekedéseket), valamint nyers tréfái jellemeznek. Emberbarát, szerénytelen és állhatatos jellemű; mindent türelemmel visel, majd ezt követően 10-15 ezüstgroschent kér. Ezen emberek mellékfoglalkozása pl. a kézikocsis bútorszállítás, fő foglalatosságaik közé tartozik viszont a semmittevés, a pálinkaivás és a verekedés". Glassbrenner számára ezek a naplopók a berlini alsó társadalmi rétegek azon típusát jelentik mely, amely életrevaló és talpraesett, amelyet felvágott nyelve sok nehéz helyzetből kimentett már. A „rendőr-, titkostanácsos-, meghunyászkodó- és gárdatiszt-Berlin" ellenpólusát jeleníti meg. Ez a leíró jellegű kritika sokkal pregnánsabbá válik, amikor perspektívát váltva, egyéni sorsokat szemügyre vevő, kitalált társadalmi riportokat ír. A szociális elesettségében büntetette vált Derber favágó azt mondja a bíróság előtt: „Fogalmazó úr, én egy igen nyugodt ember vagyok, ha van munkám, de ha itt állok, mert pofán vágtam azt a bírósági szolgát, aki az utolsómat is elvette, amim még volt, ezen felül még durva is volt, akkor nem akarom magam fékezni."