Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 14. (Nyíregyháza, 2000)

Helytörténet - Margócsy József: Porzsolt István (1910–1986) Pályaképvázlat

* * * A munka, a helytállás, a szolgálatkész segítés elkötelezettje volt. Búcsúbeszédében találóan foglalta össze: hosszú közszolgálatának túlnyomó részében nem azt végezte, amit szeretett volna. Belenyugvásában bízvást része volt református egyháza ortodox tanításának, a predestinációnak, az eleve etrendéltetettség elfogadásának. Azaz „vállalta", hogy induláskori kedves terve: a tanítás háttérbe szorul a fiatalkorától rászakadt igazgatási gondok mögé, hogy a kedvvel kezdett tudományos tervei közül egyik sem juthatott el a teljesítésig, az elismert sikerig. Illúziói beváltatlanok maradtak, elszaladtak mellettük nem rövid életének évei. Lett és maradt a napi feladatok megbízható robotosa. — így indokolható viszonylagos zárkózottsága, hogy csak ritkán nyílt meg egyébként friss kedélye szűkebb családi, kollegiális körben, utolsó éveiben pedig hosszú leveleiben, amelyeket egyre fogyatkozó gyerekkori baráti körének írt, a közös vidám emlékekről. És ezzel magyarázható általános toleranciája is növendékei, fiatalabb kollégái faragatlanságai, szerényebb teljesítményei iránt. Fiatal korában, egyházi szolgálata kezdeti éveiben még általános szokás az összeszorított torok mélyéről jövő lassított beszédmodor, az úgynevezett kanzelton-os prédikálás. Ő ezt nagyon hamar elhagyta, mert mesterkéltnek, az emberi „érintkezéshez" méltatlannak találta. Felszentelt pap korában sem ragaszkodott azokhoz a puszta külsőségekhez, amelyeket pályatársai életük végéig megtartottak. Mert nem külsőségekben követte ároni elődeinek, családi neveltetésének, papi mivoltának jellemző jegyeit, hanem szilárd belső meggyőződésében, elmélkedéseiben és szolgálatkészségében, igényesen etikus magatartással folytatta boldog emlékezetű elődei életvitelét, áldozatos munkáját. Ezek az értékek voltak azok a normatívák, amelyek irányították életét, munkásságát — bárhová vetette is őt „a szolgálat érdeke".