Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 14. (Nyíregyháza, 2000)

Helytörténet - Margócsy József: Porzsolt István (1910–1986) Pályaképvázlat

Mivel a legszűkebb tervezőbizottságnak végig tagja volt, közel s távolban mindenki azt tartotta méltányosnak és szakmailag is helyesnek, hogy ő legyen az igazgató. A megyei párt- és tanácsi vezetésnek is ez a véleménye. Még közel az '56-os eseményekhez, az országos döntésnél a párttagság lett az alapfeltétel. Ilyen szempontból is számba jöhető szakember azonban nem volt kéznél. Végül az lett a megoldás, hogy egy beregszászi származású magyar-történelem szakos gimnáziumi tanárt választottak ki, aki Prágában kezdte tanulmányait és a Sarló mozgalomban viselt vezető szerepet, majd a bécsi döntés után már itthon fejezte be tanulmányait: a háború után a Kossuth gimnáziumban tanár, diákotthon-vezető, szakfelügyelő és végül igazgató: Adriányi László. Igen jól megértették egymást és vették tudomásul a helyzetet. Porzsolt az igazgatás adminisztratív terheitől szabadult meg és az intézet szakmai-pedagógiai gondozása a fő feladata. Háromévi együttműködésük idején jutalmazásban, előléptetésben Adriányi sohasem feledkezett meg Porzsolt szakmai segítségének értékeléséről. Ez a három év lassan enyhítette Porzsoltnak kívülről észre nem vehető sértettségét: most aztán szinte kizárólag csak a pedagógusképzés szakmai, pedagógiai kérdéseivel foglalkozhat. Amikor aztán 1962-ben váratlanul az ország negyedik Pedagógiai, később Tanárképzőnek nevezett Főiskolája is Nyíregyházára került, akkor tulajdonképpen az előző három évben kialakult helyzet ismétlődött-folytatódott egy nagyobb intézményben. Ahol nemcsak helyettes, hanem ténylegesen felsőoktatási rendszerbe sorolt docens, majd 1965-től főiskolai tanár és kezdettől a pedagógiai tanszék vezetője. A humán tanszékek tartoznak fel ügyelete-irányítása alá a gyakorlóiskolával együtt. Ehhez talán még nagyobb lett a kedve, mert itt a pedagógiapszichológia elmélete elmélyültebb foglalkozást tesz lehetővé, lényegében kétszer annyi idő alatt, hiszen a képzési idő négy évre terjed majd ki: lényegesen nagyobbak a lehetőségek az egyetemi-akadémiai kapcsolatok kiépítésére, közös feladatok vállalására, szakmai próbatételekre. Külföldi kapcsolatai is szélesebbé válhatnak, igaz az NDK-ban talán még korlátoltabban dogmatikus az elmélet és a gyakorlat, mint itthon. Alkalmilag azonban hasznosítja azokat a svájci szakfolyóiratokat, amelyeket még hajdani baseli tanulmányai idején szerzett ismeretség, barátság nyomán folyamatosan küldtek neki, és amelyeket valamilyen csodálatra méltó véletlen folytán ki is kézbesített számára a magyar posta. Közvetlen munkatársainak tudományos kutatómunkájában olykor mélyen, részletekbe nyúló segítséget adott, fordított nekik német szövegeket: fogalmazási, szerkezeti tanácsokat adott — mintegy kompenzálva azt, hogy annak idején az ő kutatási terveit mindig keresztezte a vezetői szolgálat terhe, kíméletlen igénye: legalább mások teljesíthessék a minősítési igényeket minden vonatkozásban. Asztmás rohamai nem csökkentek az évek múlásával: olykor hetekre is szanatóriumi kúrálások emelték ki munkájából. Amikor viszont hazatérhetett, kettős energiával vállalt újabb előadásokat, cikkírást, team-munkát, lektorálást — bizonyítva, hogy nemcsak a lélek kész, hanem a testet is lehet erőltetni a helytállásra. 61 éves, amikor 1971 tavaszán lejáró főigazgató-helyettesi megbízásának további megújítása elől kitér. Órái még vannak: 1973. február 22-én búcsúzik tőle nyugdíjba vonulásakor a főiskolai tanács közössége. Búcsújakor áttekintette 41 éves pedagógus pályáját, amelyből 35 évet vezető pozíciókban teljesített. Méltán idézhető ide néhány, akkor elmondott összefoglaló mondata: „ Visszatekintve a lepergett évtizedekre, mindinkább látom, hogy nem születtem vezetőnek Éppen ezért mondhattam meg minden tisztségemben, hogy kicsit felemás igát hordozva élek a vezető funkciókban. Mert én mindig tanító embernek, oktató tanárnak készültem és éreztem magamat és ennek megfelelően igyekeztem dolgozni... Mindent ennek érdekében csináltam: szinte egész életemben olvastam, igyekeztem tanulni másoktól. És olvasok és tanulok még ma is, vén fejjel is, mondhatnám, akár kötelezettség nélkül is. Ezért merem remélni, hogy több ezerre menő tanítványaimnak — legalábbis töredékük — szívébe, lelkébe ezt a hajlamot, szándékot, életvitelt