Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 13. (Nyíregyháza, 1999)

Helytörténeti tanulmányok - Irodalomtörténeti tanulmányok - Pál György: Szürrealisztikus motívumok Kovács Vilmos költészetében

Pál György SZÜRREALISZTIKUS MOTÍVUMOK KOVÁCS VILMOS KÖLTÉSZETÉBEN Kovács Vilmos, a Kárpátalján élő és korán elhunyt magyar költő lírai költeményeinek jelentős részét 1956 és 1968 között írta. Első kötete a Vallani kell 1957ben jelent meg, amelyet gyors ütemben (kárpátaljai mércével mérve) még kettő, a Tavaszi viharok (1959) és a Lázas a föld (1963) követett. Életében az utolsó, a Csillagfénynél c. kötete pedig 1968-ban látott napvilágot. A történelmi és a társadalmi problémákra érzékenyen reagáló „perlekedő" verseiben az egykori táltosok és regősök utódjának vallotta magát, akinek joga van kiprédikálni és feltámasztani a földből a halottakat is, hogy a múlt és a jelen történései felett ítéletet üljenek és igazságot mondjanak. És tehette mindezt azért, mert ott született és élt azon az úton, amely mindig „Hadak útja" volt, ahol magyar, tatár, ukrán, orosz sámánok és táltosok találkoztak, adtak egymásnak randevút, mert mindnyájuk ősének vallhatta magát. Lírájának lelke, mint az ősi varázslószövegeknek, a ráolvasás. Ráolvasás az emberiségre, a szakadár történelemre az ember ellen elkövetett bűnök miatt. Ráolvasás az „őrmesterekre", azokra, akik „tiszta arcunkba követ dobtak, fényes tükrünkbe belelőttek" {Tükör), akik ötvenmillió halottért felelősek, és ekrazitot halmoztak fel „nyolcvan tonnát egy főre" (Csillagfénynél), akik megölték Petőfit és Garcia Lorcát, vonat alá kényszerítették Attilát (Hozsánna néked); akik „ötven templomot emeltek háromszáz toronnyal — ötszáz faháznak..." (Pszkov). És ráolvasás a „megváltó" rendre, amelynek „ égre emelt ökléből valahol kihullott a simogató szándék" (Meghalt Julis néni). Tud a halottak nyelvén, és mint Dante, a középkor utolsó pokoljárója ítélkezik is az Izsák-székesegyház című versében. Mert engem nem csapsz be, te gyönyörű bestia. Mert én tudok a holtak nyelvén, és kivallattam a kétszázezer muzsikot, akik kővé varázsoltak téged, s akiknek te ezért halállal fizettél. Kivallattam őket, és tudom a titkodat s rádolvasok, hogy hatalmam legyen fölötted. Az Izsák-székesegyház monumentalitását méltán csodálja a világ, de ellentmondásos az alkotás mégis, mert „kétszázezer muzsik" adta érte cserébe életét. így a templom az építők emlékművévé s jelképévé válik. A költő ezért oltja „gyönyörű paráznasággal" a megszemélyesített kőtemplom testébe „pór ősei vérét". „A jelen és a múlt jövőért való összefogását — írja Bessenyei György — kevés magyar lírai alkotás ragadta meg ilyen mély, szenvedélyes, személyes azonosulással, mint ez a