Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 13. (Nyíregyháza, 1999)

Helytörténeti tanulmányok - Nyírbátorról - Balogh István: A Báthori család négy oklevele (1330–1332)

faluja felé venni, ott a szerdai napon tartott vásáron lerakodni. Csak a vásár befejeződése után mehetnek tovább. A királyi parancs ugyan általánosságban szól a két hídon átkelő kereskedőknek, de különlegesen az említett két város és környéke kereskedőit kötelezi áruik lerakására. Az ugyanazon a napon keltezett 2. számú oklevél majdnem szóról szóra ismétli a fenti dispositiót, de kiegészíti a szatmári és szatmárnémeti vendégeknek és kereskedőknek szóló, valamint általánosságban a kállóiaknak és debrecenieknek szóló paranccsal, hogy ezt a rendelkezést vásáraikon hirdettessék ki.

24 Az 1332. március 8-án keltezett negyedik oklevél tartalmilag ugyanazt rendeli el, mint a 2. számú. Az adományosok is ugyanazok, de a parancs egy Sogh- (vagy Sok)faluban lakó vagy azon a falun és Zalanchon (vagy Zalachon) átmenő, a két hídvámon átkelő kereskedőket kötelezi Bátorban való megállásra, áruik lerakására. A nyelvtanilag hiányos megfogalmazás szerint ezt a parancsot az említett két helyen és másutt is (alias ubi necesse fuerint) ki kell hirdettetni. Ámbár II. Ulászló kancelláriája a négy oklevél közül legalább kettőt (az 1. és 3. számút) eredetinek, mind a négyet pedig hiteles érvényűnek fogadta el, ugyanúgy mint az 1575. évi törvényszék, mégis mind a néggyel — főleg azonban az utóbbi hárommal — szemben alapos kételyek merültek fel hitelességük tekintetében. A kételyt csak az oszlatná el, ha az I. Károly neve alatt kiadott négy oklevél eredetiben meglenne. Mert az igaz, hogy II. Ulászló kancelláriáján éppen úgy, mint az 1575. évi eperjesi törvényszéken — legalább is a megerősítő oklevél és a törvényszék által kiadott másolat szerint — még az eredetieket látták, de azóta ezeknek nyoma veszett. Szentpétery Imre szerint Werbőczy István az I. Károly által kiadott oklevelek közül csak az uralkodó harmadik pecsétje alatt kiadott oklevelek jogervényességét ismerte el. Az is fokozza kételyünket, hogy bár a Fejér György által közölt szöveg ismert volt, Nagy Imre az Anjoukori okmánytárban közöltek közé nem vette fel.

26 A századfordulón ugyan Borovszky mind a négyet említette, de ez elkerülte a kutatók figyelmét, pedig ő Nyírbátor tulajdonában lévőként szólt róluk. Gáli István rövid regesztája után Szakály Ferenc fejezte ki elsőnek kételkedését mind a hitelesség, mind a jogérvényesség tekintetében. Azt nem állítja kifejezetten, hogy hamisítványok, de feltételezi, hogy olyan interpolációk, amelyek feltehetően a XV. század második felében — a család országos méltóságok közé emelkedésének időszakában — keletkezhettek.

27 „ Universis et singulis mercatoribus et specialiter in ipsis Zathmar et Zathmar-Nemethi commorantibus, dictis terminis per dictos pontes procedentibus." 25 Szentpétery Imre: Magyar oklevéltan. Budapest, 1930. 269. 26 Az Anjou-kori oklevéltár még a közölt oklevelek évkoréig nem jutott el, de a szerkesztő előszava alapján várhatóan közölni fogják: Anjou-kori1990.1. köt. 8-10. 27 Szakály Ferenc: Mezőváros és reformáció. Tanulmányok a korai magyar polgárosodás kérdéséhez. Budapest, 1995. (a továbbiakban Szakály, 1995.) 395-397. Uő közli mindhárom bő regesztáját is.