Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 12. (Nyíregyháza, 1997)

Galambos Sándor: Millenniumi ünnepségek a Szabolcs megyei községekben

az új hadi krónika is hemzseg, sohasem olvasunk hiteles okmányokból a magyarokról. Az ősmagyarok nem csonkították meg a hadifoglyokat, nem gyilkoltak gyermekeket, öregeket, nem gyalázták meg a védtelen nőket, férfiak voltak, erő és az erő ellen, kímélet a gyenge iránt, védelem a gyámoltalanok mellett, akár barát, akár ellenség legyen az. Az ősmagyarok nyílt, őszinte szívűek valának, mint a szabad róna, hol száguldoztak vagy nyájaikat legeltették. Tapasztalati tény, hogy a hegyes, völgyes vidék zárkózottabbá teszi a szívet, amíg a szabad tekintetű síkság bátor őszinteséget formál a kedélyben. Alattomosság, ravaszság, színmutatás sohasem volt magyar tulajdonság. Szeretett őszintén vagy gyűlölt nyíltan, amint az idő hozta magával. Ez őszinteség, nyílt becsületesség hozta magával, hogy türelmes volt mindig a más nemzetűek és vallásúak iránt. A türelmetlenség mindig gyávaságból származik. Az erőnek, bátorságnak jellege a nyugodtság és türelem. A kerek földön a vallási türelemnek nincs oly dicső példája, mint a magyar fajnál. S ha voltak — mert fájdalom, voltak nálunk is — vallási üldözések, átkos osztozkodások a Krisztus köntösén, de nem vigasztalásunkra szolgál, hogy mindig idegenek indították ez utálatos nemzeti gyilkosságot. Az igaz magyar sohasem bántotta volna egymást az Istene miatt, a temploma miatt. "Minden vallás jó vallás, csak a kárvallás rossz vallás" — ez a jellemző magyar példaszó. A nagy jezsuita Pázmán Péter a nagy kálvinista Rákóczi Györggyel példás, hazafias levelezést folytatott, és a karaffák, kolonicsok, barbiánok és a hozzájok hasonló mákvirágok egy se szívta a magyar anyától az édes magyar anyatejet, mert a magyar anyateje sohasem változott epévé. Őseink edzettek és kitartóak valának testben és lélekben egyaránt. Annyi tenger szenvedésen egy nép se ment át, mint a magyar. Merseburgtól Világosig a magyar nemzet élete a kálváriák végtelen sorozata. De volt ereje, volt kitűrése és hite, hogy feltámadjon és éljen, drága hulló vérével is fiait táplálta, mint a pelikán. S mondjam-e, milyenek voltak a magyar nők? Emese ősanyánktól kezdve a magyar nők a családi szentélynek szeplőtlen oltárai valának. Gyöngédek és bátrak, rendszeretők és önfeláldozók, tiszta becsületesek és példás vendégszeretők, szelíd galambok és vijjogó ölyvek, egyik kezökben puha kalács, másikban éles kard, ha a haza veszélyben volt. Szentgyörgyi Cecília, Szilágyi Erzsébet, Lorántflry Zsuzsanna, Zrínyi Ilona s annyi száz és ezer magyar nő egy-egy mintaképei az Isten legszebb alkotásainak. De legyen elég, tisztelt közgyűlés! Az kétségbevonhatatlan tény, hogy a magyar nemzet ezeréves országának szikla fundamentoma az ősök műveltsége, gyöngédsége, nyílt és őszinte becsületessége, türelmes természete, edzett, kitartó jelleme s a mi ősanyáink, magyar nőink édes szíve, szabad, tiszta lelke, kik becsülték a becsülésre méltót, s megvetettek minden léhaságot, mely a nyílt magyar embernek nem is volt szennyfoltja soha. És ne is legyen soha ... soha! így jutot-