Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 12. (Nyíregyháza, 1997)
Für Lajos: Balogh István
állapotként viselte, hordozta. Akárcsak a nem nagyszámú barátságait, a két kezén is könnyen megszámlálható barátait. És ne tűnjék szerénytelenségnek, ha azt mondom: akik közé - kivételes ajándékaként a sorsnak jómagamat is éppen négy évtizede sorolhatom. Ez a barátság- mint az évszámok is mutatják - nem akármilyen időben köttetett. Keménységéből, vagyis jelleméből fakad, hogy nem tartozik a magamutogató emberek közé. Ellenkezőleg, mi sem áll távolabb tőle, mint az ilyen fajta magatartás. "Simlis simile gaudet" - mondja a latin közmondás nyilvánvaló tehát, hogy hasonlóak lehettek a barátai is. Visszafogottabban bár, de a barátságról most mégis szólni azért kell, mert a keletkezés körülményei, a "közviszonyok" történetileg nézve is bizony rendkívülinek mondhatók. Személyesen először ama forró és forrongó őszön találkoztunk. A Déry Múzeumban. Az egyik október végi estén a debreceni forradalmi bizottmány elnökségi titkára és a múzeum vezetője, Módy György szorgalmazására, közösen tanakodtak mindarról, ami azokban az idegtépő és mámoros napokban betöltötte perceinket. Jó lenne felidézni a mondatokat, a beszélgetés témáit. De minek? Belehullottak azok is a mulandó, mindent elnyelő időbe, akárcsak egy népközösség kegyetlenül eltaposott, magára hagyott reményei. Mi mégis megmaradtunk. Üldözve, menekülve, meghurcolva, gyalázatos vádakkal bélyegezve, szerény állásainkból kiforgatva, néha attól messze űzve akárcsak ezrek és tízezrek a kegyetlenül végrehajtott megtorlások során. Ekkor, ezekben az embert próbáló hónapokban indult a barátkozás. Nem tudni, a közös sors, a szűkebb szakma, a tágasabb és hasonlatos gondolkodás vagy tán a nálunknál is mélyebb, szinte megfogalmazhatatlan rokonszenvek alapozták- e meg jobban hónapról-hónapra, hétről-hétre az erősödő barátságot. 1957 őszétől, amíg Szabó István professzor Debrecenben maradt, addig nála, majd Budapestre költözését követően felváltva: minden héten vasárnap délelőtt, mintha templomba mentünk volna, összegyűltünk egy-két órára Balogh István, Nagy Sándor jogász barátunk, egy ideig Módy György lakásán és az én albérleti szobácskámban. Meghányva-vetve a magunk és a nagyvilág ügyes-bajos dolgait. Akkor, amikor korábbi jó barátok mentek át az utca másik oldalára, amikor szembe jöttek velünk. Akkor, amikor a belső száműzetés keserveit ezek az együttlétek nem csupán elviselhetővé tették, de valósággal erőt adtak, a szembenállás magabiztos méltóságát adták nekünk. Egyszer ezt is el kellett mondanom: atyai jó barátom, köszönet érte! Cudar időkben, tudjuk, igazán a kisközösségek fészek-melege, a kinyújtott baráti kéz képes átmenteni bennünket. Igazán a bajban tudod meg, hogy ki áll melletted, kit tekinthetsz hű társnak. Mit is kívánhatnék a 85 éves atyai jó barátnak? Amíg ezt a néhány sort írtam, folyton a híres-neves Bartók-vers egyik szép szakasza futott a nyelvemre. Illyés Gyulával kívánom hát a ma is szüntelenül munkálkodó Balogh Istvánnak:
