Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 10. (Nyíregyháza, 1994)

Fazekas Rózsa: Földművelés és állattenyésztés Szatmár megyében az 1828. évi összeírás tükrében

Mivel a gazdák nem vagy alig trágyáztak, ezért a szántás mennyisége és minősége határozta meg az időjáráson kívül leginkább a terméseredményeket. Szatmár megyében az őszi vetés alá 194 helységben háromszor, 15-ben kétszer, tavaszi alá pedig mindenütt egyszer szántottak. A szántás műveletét a Nyírségben néhány község kivételével 2 ökörrel végezték, a megye nagyobb részén 4 ökröt kellett befogni, sőt egyes vidékeken 6 ökörre volt szükség a felázott agyagtalajok megmunkálásához. A bevallások szerint azonban az ökrös gazdáknak csak 8,5 %-a rendelkezett 4 ökörrel, és a lótartóknak is csak 27,4 %-a 4 vagy annál több lóval. A hiányzó igaerőt kölcsönözhették a földesuraktól, a tehetősebb gazdáktól, kisegíthették egymást, tehenet is igába hajthattak, ha nem volt más megoldás, de azt a lehetőséget sem szabad kihagynunk, hogy a valóságban többen rendelkeztek a gazdaság önálló folytatásához szükséges igaerővel, csak letagadták. A 4-6 ökörrel történő szántás ellenére a tökéletlen ekék csak 3-4 ujjnyira karcolták fel a talajt. 9 Ilyen csekély megmunkálás sem a gyomok gyökerestül való kiirtására nem lehetett elegendő, sem arra, hogy a talajban a gabonafélék számára kellő fejlődési feltételeket teremtsen. 10 Az így előkészített földbe vetették el a tisztátalan magot, boronával betakarták, és rábízták a természetre. A vetés rendszeres ápolásban ugyanis nem részesült, legfeljebb sarlózták, ha tavaszra nagyon buján fejlődött, vagy pedig a még fagyott földre állatokat bocsátottak. 1* A két-, illetve három nyomásra osztott szántóföldeken búzát, rozsot, kukoricát, zabot, helyenként burgonyát, a házi kertekben pedig dohányt és kendert termeltek. Őszi búzát a megye településeinek kétharmada, rozsot pedig fele vetett. Őszi búzát szinte valamennyi síkvidéki községben termesztettek, csak a Nyírségben és még néhány településen részesítették előnyben a rozsot, mert a gyengébb minőségű földeken ez a gabonaféle jobb termést hozott. A hegyvidéken a kukorica vette át a búza és a rozs szerepét, ami az ott élő emberek fő táplálékául szolgált. Az avasi falvak vallomásaikban súlyos csapásként említették, hogy a vidék hidegsége miatt a kukorica gyakran csak későn vagy nem érett be. 1833-ban a megyei közgyűlés is foglalkozott az avasi helységek nehéz helyzetével, mert a gyenge termés miatt a lakosságnak élelmét is pénzért kellett beszereznie, ezért képtelen volt adó és katonatartási kötelezettségét teljesíteni. A közgyűlés határozatából az derül ki, hogy a tisztikar abban látta a megoldást, hogy a lakosok "a földjüknek természetével szinte ellenkező tengeri termesztése helyett krumplit vessenek.

12,1 Ez a példa azt mutatja, hogy a XIX. század elejére felismerték, milyen fontos szerepet játszhat a burgonya a népélelmezésben. A kukorica termesztése 1828-ra általánossá vált a megyében, a burgonya viszont ekkortájt kezdte meg hódító útját. A legnagyobb népszerűségnek a Nyírségben örvendett, 13 község vallotta, hogy zabbal párosítva termeszti.13