Helytörténeti tanulmányok - Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei levéltári évkönyv 9. (Nyíregyháza, 1993)

Filep János: Egy volt „hadifogoly” emlékezése (1944–1948)

tyuban rokonaim éltek és üzentem nekik. Ki is jöttek, hoztak finom friss hézikerenyeret és szalonnát. Fenséges volt. Utána az őr elengedett, hogy a restiben /vasúti vendéglő/ egy fröccsöt megihassunk. 1944 óta ekkor ittam először bort. A fröccs nagyon jól esett. Rokonaimtól elbúcsúztam, mert szerelvényünk is indult tovább. Este érkeztünk a csapi állomás külső területére, az éjszakát itt kellett tölteni, mert a szerelvény csak reggel, amikor már megvirradt, léphette át a határt. Utolsó éjszaka a vagonban aludni nem igen tudunk, nagy az izgalom, meglátni és rálépni a magyar földre. Ha nehezen is, de végre eljött a hajnal, felsütött a nap, szerelvényünk nekilódult és elindultunk. Vonatunk szinte méltóságteljesen gördült fel a Tiszán átívelő záhonyi hídra, felharsant az örömkiáltás, magyar földön vagyunk, hazajöttünk. A záhonyi állomáson rövid fogadási ceremónia, reggeli. Utána megállás nélkül robogtunk Debrecenig. Vasárnap volt, a júniusi nap szikrázva sütött az égen és mi boldogok voltunk. Debrecenben az állomáson kívül, a honvéd kaszárnyánál állt meg a szerelvény, a hadifoglyok fogadására nyitott hátsó bejárón át léptünk a laktanya területére. A kapun átlépve, minden ember kapott egy csomag "Kukás" cigarettát. /10 db volt benne/. Ezt követően azonnal ebéd. Ez volt az első hazai főtt étel, sohasem felejtem el, rizseshúst adtak ebédre. Azóta nem ettem ilyen finomat. Délután megkezdődött a számbavétel, összeírták a hazatéréshez szükséges okmány adatait, amit az eltávozáskor kaptunk kézhez. Éjjel a szobákban jó vastagon terített friss szalmán aludtunk. Másnap orvosi vizsga, aztán megkaptuk a "Hadifogoly" igazolványt és a "kemény" 20 forintot. Ez volt a végkielégítés és indulhattunk az életnek. Senki sem törődött azzal, hogy a sok megpróbáltatás és viszontagság után hazatérő ember mihez kezd, miből fog megélni, ruházkodni. Az okmányok és a "zsold" kézhezvétele után irány az állomás. Filep Károly bátyámmal vonatra szálltunk és elindultunk utunk végcélja felé, haza szülőfalunkba. Nyíregyházán a hazautazó volt hadifoglyok egyszeri étkeztetése céljából segélyhely működött, úgy emlékszem az állomáshoz közel a Kiss Ernő utcában. Ide betértünk és lebbencs levessel vendégeltek meg bennünket. Az állomáson vásároltam kettő darab krémest, így kóstolgattam a rég elfeledett hazai ízeket. Aztán újra vonat, amellyel a tuzséri állomásig utaztunk, innen gyalog vágtunk neki a több, mint 10 kilométeres útnak. Mándokon erőgyűjtés végett megittunk egy-egy fél kevert pálinikát és mentünk tovább. Lépteinket egyre jobban szaporázni kellett, mert a nap leszállóban volt. Napszállta után értünk a Tiszamogyoróst és Lónyát összekötő tiszai kompátkelőhöz. A kompot éppen akkor kötötték ki a lónyai parton. Átkiáltottam, hozzák át a csónakot. Nagyon rosszul esett, hogy először vonakodtak. Majd az éppen ott tartózkodó Nyeste Jani, volt osztálytársam megismerte a hangomat és értünk jött a