Helytörténeti tanulmányok - Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei levéltári évkönyv 9. (Nyíregyháza, 1993)

Filep János: Egy volt „hadifogoly” emlékezése (1944–1948)

Filep János Az elhurcoltak, a meghaltak és meggyötörtek emlékének. Egy volt "hadifogoly emlékezése / 1944 - 1948 / Kislőnya községben születtem 1925. szeptember 9-én. /1935-ben Kis- és Nagylőnya egyesült, azóta Lónya néven szerepel./ A felszabadulás előtt katona nem voltam, csak levente. 1944. szeptember 7-én több társammal együtt behívtak munkaszolgálatra. A községből mintegy 70 - 75 főt vittek el. A Kárpátokban, Vezérszálláshoz öt kilométerre fekvő Gereben nevű helységben dolgoztunk erődépítésen. Nagyon keserves napok voltak, a munka nehéz, a koszt gyenge. Katonák /keretlegények/ őrködtek és hajcsárkodtak felettünk. Szerencsére nem sokáig tartott. Amikor a szovjet csapatok Románia felől a magyar határt átlépték, minket elvezényeltek a Heves megyei Gelej községbe, hogy a Tiszánál fogunk lövészárkokat ásni. Ebből azonban nem lett semmi, mert közben megkezdődött a Debreceni csata. Mi tehát tétlenül töltöttük napjainkat, figyeltük a civilek tömeges menekülését. A Horthy-féle kiugrási kísérlet Gelej közságben ért bennünket. Másnap átvittek Mezőnagymihály községbe, oda gyülekezett a környékbe vezényelt összes munkaszolgálatos. Magyarok, ruszinok, románok. Itt olyan döntés született, hogy aki akar leszerelhet ,aki nem, az a parancsnoksággal tovább megy a Dunántúlra. Mi lőnyaiak a leszerelés mellett döntöttünk. A mezőnyárádi vasútállomás előtti téren kellett a szerszámot leadni, így kaptuk meg a leszerelési jegyet és fejenként száz pengőt. Ezután irány haza, hol vasúton, hol gyalog. A leszerelést követő nap késő estéjén értünk haza, a csapi vasútállomástól mintegy 18 kilométert gyalogolva. A faluból másnap reggel a németek parancsára kellett menni az embereknek 18 évtől 50-ig Losonczra jelentkezni. Szerencsére csak a falu határáig mentek, ott elbújtak és éjjel mindenki visszajött. Ettől kezdve rettegésben éltünk, ha katonai alakulat vonult, azonnal eltűntünk. Ez így ment mindaddig, míg az utolsó visszavonulók is el nem tűntek. Október végefelé jártunk. A front moraja egyre közelebbről hallatszott. Már édesapám is otthon volt, a katonaságtól megszökött - több társával együtt - nem esküdött fel Szélasira. Az élet valósággal megbénult a várakozástól. Szinte már mindenki tudta, napokon belül itt lesznek az oroszok. Az ősz kellemes, még elég meleg az idő. Csendes szombat este van, a szomszédok szokás szerint még a kapuban beszélgetnek arról, hogy mi lesz? Mindenki bizonytalan, erősen érződik a félelem. Állítólag az oroszok már a falu alatt vannak. Nem nagy távolságból időnként géppisztoly-so-