Helytörténeti tanulmányok - Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei levéltári évkönyv 9. (Nyíregyháza, 1993)

Fazekas Rózsa: Magyarország államháztartása és adórendszere a XIX. sz. első felében

Az úrbérrendezés után Mária Terézia szükségesnek tartotta, hogy az egész ország területén egységes elvek szerint történjen az adózók teherbíró képességének megállapítása. Utasítására a Helytartótanács 1772. július 30-án adta ki 3130. számú rendeletét, amelyben részletesen szabályozta az adókivetési eljárást, meghatározta az adó alá es§ adótárgyak körét, illetve azt, hogy a különböző adótárgyak közül mennyi számítson egy dicénak.

24 Az egy dicát képező adótárgyak száma természetesen az idők folyamán változott. Az 1772. évi adókivetési szabályzat a szolgabírék feladatává tette a községekre egy összegben kirótt adónak jobbágycsaládok szerinti szétosztását is. Ezt a munkát azonban a gyakorlatban a községek elöljárósága végezte, a földesurak ellenőrzése mellett. A községi bírók vagy a szolgabíró által ősszel elkészített bevallás, vagy a saját ún. házi összeírásuk alapján vetették ki az adót. Erre az újabb adatfelvételre azért volt szükség, mert a dicalis összeírások az országos portalis conscriptiókhoz hasonlóan nem a valós helyzetet rögzítették. Heves megye tiszti főügyésze az 1840-es évek elején egy úriszéki tárgyaláson kemény szavakkal illette korának adórendszerét. "Hazánkban az egész adóügy s annak kivetési módja rendszertelen, s bizonytalan alapon nyugvó. A helységekben egyedi bemondás után jegyeztetnek fel a megrovandó czikkek, s jól tudjuk, miként minden egyes adózó önkönnyebbségét keresve, sohasem mondja be a valót, hanem amit lehet eltitkol, csakhogy kevesebb adóval rovattassék meg, úgy hogy el lehet mondani bízvást, hogy egész adóztatási rendszerünk valótlanságon s csalékony alapon épül."25 Arra azonban nem tért ki a főügyész, hogy az ellenőrizhetetlen, változó adótárgyak csökkentését saját tiszttársai is elősegítették. Néhány évtizeddel korábban Berzeviczy Gergely "A parasztnak állapotáról és természetéről Magyarországon" című munkájában ezt sem hallgatta el. A dicalis összeírás "általános hazugságra törekszik, mert adózási képességük és haszonélvezeteik önkéntes bevallása közben a parasztok sohasem mondják meg az igazat, ami az összeírok előtt igen jól tudva van.( ) így történik, hogy az oly községben, ahol háromszáz ökör vagy tehén vagy ló létezik, ott az összeírás alkalmával alig ötvenet találnak. Azt mondják ezen művelet makacs védelmezői, hogy magukban a hazugságokban igazságos arány létezik,, mivel mindenütt hazudnak. Hanem ez a kifogás nagyon gyermekes, mert hát ki fog szabad hazudásban igazságos arányt feltételezni, és miképp tudhatja az A. községbeli paraszt, hogy a B. községbeli minő mértékét fogja a hazugságnak alkalmazni? Vagy hogyan tudja az összeíró szolgabíró eltalálni, hogy társa a szomszéd járásban ezen hazugságot miképp mérlegeli? Mert hiszen mind-