Helytörténeti tanulmányok - Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei levéltári évkönyv 7. (Nyíregyháza, 1989)

Kis Domokos: Az Erdélyből Magyarországra menekült bukdosók élete a Rákóczi-szabadságharc idején, Szaniszló Zsigmond naplója alapján (1707–1711)

KIS DOMOKOS: "Uram segilj meg minket, ne hagyj -el az mi bujdosásunkban!" /Szaniszló Zsigmond/ AZ ERDÉLYBŐL MAGYARORSZÁGRA MENEKÜLT BUDDOSÓK ÉLETE A RÁKÓCZI-SZABADSÁGHARC IDEDÉN SZANISZLÓ ZSIGMOND NAPLÓDA ALAPDÁN / 1707 - 1711 / BEVEZETÉS A XX. század történetében hovatovább tragikus személlyé válik a "menekült", vagy az áttelepitett, a hontalan, vagy éppenséggel az elűzött ember, - méghozzá egyre nagyobb számban az olyan, aki nem magánosan, hanem egész családjával, vagyonával /ám inkább annak csak roncsaival/ kényszerül elhagyni lakóhelyét. A helyváltoztatásnak sokféle oka lehet: a várhatóan odaérő háború, a "front" pusztitásai elől való meneküléstől kezdve a politikai magatartás, vagy nemzeti hovatartozás miatti elüzetésig. Minden csoport esetében közös vonás azonban a menekültek még sokáig szoros összetartása, ami mögött a közeli viszszatérés reménye áll, - mintahogy közös az őket befogadó ország igyekezete is e tömegek valamilyen szervezett formában való kezelésére: egyrészt ellátásuk megkönnyítésére, másrészt az őket befogadó lakossághoz való viszonyuk szabályozására, a saját lakosság minél kisebb megterhelésére és a hontalanok és a befogadóik közötti konfliktusok lehető elkerülésére. A XVI-XVII . század magyar története jól ismeri a "bujdosó" fogalmát a török elől menekülő tömegektől kezdve a Habsburg-ellenes politikai mozgalmak és a velük járó hadmüveletek elől más vidékekre húzódó lakosságig. Kevesebbet tudunk azonban azokról a szervezeti formákról, módszerekről, melyek között e nagy tömegek mozgatása, elhelyezése és eltartása megtörtént. Az utolsó ilyen, már a XVIII. század elejére jutó menekülésre a Rákóczi-