Szabolcs-Szatmár megyei helytörténetírás - Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei levéltári évkönyv 5–6. (Nyíregyháza, 1985)

Művelődéstörténeti tanulmányok Szabolcs-Szatmár megye és Nyíregyháza örténetéhez - Orosz Gábor: A nyíregyházi evangélikus tanítóképző szervezésének és indulásának története

érdeke volt, hogy részt vegyen az intézet közvetlen irányításában. A késmárki kerületi gyűlésen elérték (1844), hogy a szeminárium másodfelügyelőjét — egyben pénztárnokát — a nyíregyházi egyház tagjaiból, az egyházközség által javasolt három személy közül válasszák. A pénztárnok lett a „tápintézet" gondnoka is.

84 — 1840-ben különleges jogokat biztosítanak a város egyházközségének a képző tanárainak választásában is. Az 1858-as szabályzat már azt mutatja, hogy a „képezde felügyelőjét és pénztárnokát" egyaránt a nyíregyháziakból, az ő javaslatuk alapján választották. Ekkor már csak felügyelője van az intézetnek.

85 A szeminárium tanárainak száma A képzés célja, a tanítás tartalma m-ghatározta a tanítók számát. Az első elképzelésekben „három rendes tanító"-ról olvashatunk, akik közül „a két első az elméleti s gyakorlati, a harmadik pedig a sz. zenészi s éneklési kiképzéssel foglalkozzék ... az első tanító, mint az intézet kormányzója (direktor)" működjék.

86 — Három, más iskolától független tanítója azonban csak az 1870-es években volt az intézetnek. Az állandósult anyagi nehézségekre, bizonytalanságra hivatkozva elodázták ezt az iskola belső életét, a képzés színvonalát nagyon meghatározó problémát, illetve megnyugtató és legalább az eredeti tervnek megfelelő megvalósítását. — 1847-ben egy önálló tanítója volt az intézetnek, de 18Ó6—67-ben sem más a helyzet. Az iskolai feladatok megoldásában, az órák ellátásában előbb a város népiskolai tanítói, majd a gimnázium tanárai közül vettek részt az erre felkértek. Ez a segítés azonban csak részleges megoldást adott, megakadályozta ugyanis egy olyan tanári csoport — még ha három- vagy négytagú is — kialakulását az intézetben, amely elsőrendű feladatának tekintette volna a tanítóképző fejlesztését. A szeminárium igazgatói, ha kaptak is segítséget a város pedagógusaitól, ha köztük valóban szoros, a közös munkában született és élő barátság volt is (példaként Bánhegyi István és Emericzy Géza együttműködésére gondolunk az 1860as évek közepén), a képző igazgatójának gyakran kellett egyedül megoldania olyan kérdéseket, amelyhez egy ember ereje — legyen bármilyen felkészült és következetes — nem lehetett elég. Nem is szólva azokról az időkről, amikor maga a választott igazgató sem volt minden tulajdonságában iskolavezetési munkára megfelelő. — Az iskola belső életének bizonytalansága, a képzés nem megfelelő színvonala feltétlenül összefüggött azzal a ténnyel, hogy az eredményes működésnek ilyen értelmű személyi, „szellemi feltételeit" nem teremtette meg a kerület. — Világosan fogalmazott 1848. április 20-án Draskóczy egyházkerületi főfelügyelő: a tanítóképző megnyitása „ . . . csak kezdet még, mellynél tétlenül megállapod-