Szabolcs-Szatmár megyei helytörténetírás - Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei levéltári évkönyv 5–6. (Nyíregyháza, 1985)

Művelődéstörténeti tanulmányok Szabolcs-Szatmár megye és Nyíregyháza örténetéhez - Orosz Gábor: A nyíregyházi evangélikus tanítóképző szervezésének és indulásának története

A tanítók „képzésének" formái A tiszai kerület iskoláiban működő tanítók nevelésének és képzésének' módjai az ország területén akkor fellelhető képzési formákkal voltak megegyezők. A legelterjedtebb „képzési eljárás" volt a segédtanítóság gyakorlata. A különböző iskolákból — sokszor elemi iskolákból — a tanító kiválasztott jobban olvasó, író gyereket, vagy a gimnáziumban az ún. „tudós iskolában" egy-két évet (pl. a költészeti osztályt) elvégzett fiatalt és a nagy létszámú tanulócsoportok oktatására maga mellé állította segédnek. A fiatal segédtanító egy-két évig elleste a tanító „oskolamester" módszereit, és aztán arra törekedett, hogy egy egyházközség rendes tanítóvá válassza. A képzés lényegében ezzel be is fejeződött számára. Szervezettebb, már intézményesítettebb formát jelentett, hogy az 1820-as évektől szinte mindegyik protestáns líceumban és főiskolán működő pedagógiai tanszék (pedagógiát oktató tanár) szemináriumain részt vettek főiskolai hallgatók. Pedagógiai, lélektani, logikai előadások voltak az eperjesi, soproni, pozsonyi főiskolákon vagy a pataki, debreceni főiskolákon is. Itt elsősorban a nevelés elméletét — a „teorethikáját" — ismerték meg kiegészítésként az egyéb, elsősorban teológiai tanulmányokhoz. Hiszen nemcsak a pedagógusi pályára készülő növendékek — ezek száma különben is nagyon kevés —, hanem a papi pályára készülők is részt vettek ebben a képzésben. A protestáns iskolázás végén a külföldi, főleg német egyetemekre kerülő fiatalok látogatásokat tettek a porosz, ill. szász tanítóképzőkben, tanító szemináriumokban. A külföldi útról hazatérve vagy közvetlenül iskolákhoz, vagy magánnevelőknek családokhoz kerültek. Legtöbbjük azonban nem a tanítóságot, hanem a papságot választotta foglalkozásának, hivatásának. Az 1830—40-es években jelentkező és a pedagógusképzést megoldani akaró kísérletek közül külön jelentősége van a nem a főiskolákhoz kapcsolt képzési formáknak. Egyrészt a gimnáziumok egyes osztályaiban tanítottak pedagógiát. Az 1836-os kerületi iskolarend is az önálló szeminárium állításához szükséges pénz hiányában kívánta a képzésnek ezt a módját ferjeszteni. Lényegében az egyes felsőbb iskolákban kialakult gyakorlatot akarták életre hívni a gimnáziumokban is. Ez a megoldás azonban nem vált általánossá és nem is volt megfelelő. Vandrák András 1844-ben írt cikkében mutatott rá, hogy a gimnáziumok fő feladataiknak sem tudnak eleget tenni, és áldatlan helyzet, hogy ,, . . . mindenben mindennek akarunk lenni . . . Az általános encyclopaedisticus és aphoristicus képzés e részben is mindig fe-lületes és kártékony maradand."

12 Ez a forma éppen a pedagógusi pályánál elengedhetetlen hivatásérzést nem fejlesztette ki, hiszen hasonlóan a főis-