Szabolcs-Szatmár megyei helytörténetírás - Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei levéltári évkönyv 5–6. (Nyíregyháza, 1985)
Művelődéstörténeti tanulmányok Szabolcs-Szatmár megye és Nyíregyháza örténetéhez - Orosz Gábor: A nyíregyházi evangélikus tanítóképző szervezésének és indulásának története
sek akadályozóivá, és szálltak szembe az iskola átalakítását célzó tervekkel, ha az elképzelések az egyházi érdekekkel kerültek ellentétbe, ha az egyházak iskolairányító szerepének csökkentésével jártak volna együtt. így küzdöttek a „közös iskolákra" épülő közoktatási rendszer eszméje ellen, amely az állami irányítást az egyházi befolyás fölé akarta emelni. Hasonlóan nem támogatták a népiskola ingyenességének gondolatát, amely anyagi veszteséget jelentett volna számukra, felléptek az állami könyvkiadás, az egységes tankönyvek terve ellen stb. Az egymásra épülő, az iskolafokokat jól elhatároló iskolaszervezet megvalósítása, a tananyag reálisabb és hasznossági, szempontú összeállítása (természetesen a vallási tételekkel összeegyeztethető, a vallásos ismeretek mennyiségi csökkenése nélküli tananyagról volt szó), a tankötelezettség meghatározása, az anyanyelvi oktatás kérdései stb. olyan területek, ahol az egyházi törekvések nem voltak ellentétben a reformpolitikusok közoktatási eszméivel. A reformpolitika és az egyházi törekvések viszonylagos egysége szintén megfigyelhető az önálló tanítóképzés kialakításának hazai történetében. Az iskolák bármilyen, még legminimálisabb fejlesztése is megkívánta a tanítók szakmai jellegű képzését és e célnak megfelelően egy olyan önálló szakiskola felállítását, amely a tanítói pályára készít fel. A tervezett iskolát az iskolarendszer egészébe kellett beépíteni. — Az 1777—1868-ig terjedő időszakban általánosan elfogadott és támogatott törekvéssé vált hazánkban az önálló tanítóképző szükségességének gondolata, és ezen időszakban alapították meg az első ilyen intézeteket. A XVIII. szd. közepéig a tanítóképzés egyik határozatlan, de legalább iskolához szervezett (intézményi) formája a papképzéshez kapcsolódott. Az I. Ratio elválasztotta ugyan a tanítóképzést a papképzéstől, de nem hozta létre a tanítóképzés önálló, az általános képzésre épülő szakiskoláját, hanem az alsófokú és általánosan képző iskolák típusához kapcsolta azt. A tankerületenként megszervezésre kerülő ún. normál iskola — mely a tanítók képzését lett volna hivatva ellátni — lényegében az alsófokú iskoláknak a „nagyobb városi iskolák" fajtájához sorolódott. Az általánosan képző és a szakképző jelleg kedvezőtlenül — a szakképzés elméleti alapjainak hiányával — olvadt volna össze benne. Az első önálló tanítóképző, amely már nemcsak a papképzéstől független, de önálló szakiskola is, 1828-ban Egerben szerveződött meg. A római katolikus egyház létesítette. 1868-ig azonban — a népiskolai tanítók képzésének törvényi formában való rendezéséig — tovább éltek a tanítóképzés különböző intézményesített és nem intézményesített formái. Az intézményi formákban folyó képzés közös sajátossága volt azonban — akár egy másik iskolához csatolva másodlagosan, akár önálló iskola formájában elsőrendű feladatként végezték is a képzést —, hogy egyházi keretek között működtek.
