Szabolcs-Szatmár megyei helytörténetírás - Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei levéltári évkönyv 1–2. (Nyíregyháza, 1979)

Bél Mátyás – Schemberger Ferenc: Szabolcs megye a XVIII. században. Fordította: Balogh István - Schemberger Ferenc: Pótlás Bél Mátyás Szabolcs vármegye leírása történeti művéhez

rásban. Azt lehetne hinni, hogy valaha Pomona istennő lakott e tájon, nyilván az ^Gyümölcsoltó istenség itt áldozott gyümölcsvirágos koszorújával^. Azért más, mind a dadái, mind a nádudvari járásban levő helyeken is megtermi a táj a nemesebb fajta gyümölcsöt, amint némelyek szorgos munkája bizonyítja. Nem mellőzhető a táj tulajdonságai közt megemlíteni, hogy a fáknak némely fajtáját kiválóan szereti, mások meg kiszáradnak, ezeket hosszú ideig nem tűri, hacsak időjárással a szorgalmas munka ezt a tulajdonságát le nem bírja. Amit Bél a gyümölcs bőségéről és olcsóságáról kifejtett, abban az időben igaz volt, de ma már másként számítanak. Mert ha az almát a tulajdonostól veszik egy garasért (2 krajcár) 20—40 darabot adnak, vagy a termés mennyisége szerint egy zsáknyi, általában 2 pozsonyi mérőnyi almát lehet venni 10—13 garastól egészen négy márjásig. 1783-ban egy zsák almát fuvarral együtt adtak a kallói piacon 18 garasért. Ennek válogatóttabbja tél végén az említett piacon 10 garason kelt el. Mivel azonban az almatermő helyek határát az árvíz általában aratás előtt szokta elönteni, az almát, a szilvát és egyéb gyümölcsöt termesztők inkább csereberélnek, ami különben sem idegen, hanem messzeföldön gyakorolt szokás. Azokon a helyeket, ahova a gyümölcsöt elhordják, helyenként kisebb, gyékényből készült szakasztó kosarat, vagy fateknőket, szakasztó tekenőcskét, rozzsal, vagy búzával, ritkábban árpával vagy más terménnyel teletöltenek és ezért ugyanannyi gyümölcsöt adnak. Hasonló módon cserélik a vizigesztenyét, a sulymot, nem különben némely kézműves készítményt, mint a cserépedényt, amelyet rozzsal töltenek meg, az árát így egyenlítik ki. Mivel most már a cseréről esett szó, azt is el kell mondani, az is előfordul az állatok adás—ve vesében, hogy ökröt lóért és viszont, egyik fajtát a másikért cserélik el és ha az egyik fajta értéke a becslés vagy arány -szerint a másikét felülmúlja, a kisebb értékű állat megközelítő árát a módosabbak nem ritkán pénzzel egészítik ki. Aztán áldomást isznak, ahogy nálunk magyaroknál a vásári italozást nevezik. Jóllehet áz ilyen csereberét más országokban is ismerik a kereskedés mellett is, az ország ezen részében a magyar nép természetes együgyüsége következtében alakult ez így, de mégis azért lassanként megtanulta, hogy a javait valódi áráért adja el, csak legyen vevője. Bél elmondja, hogy azok, akik tél végéig tartják, messze eljárnak az almával. „Végül ott ahol a dinnyéről van szó, kiegészítendő: »Ez a táj nemcsak sárga, de igen jóízű görög dinnyét is terem. Az idén termettek között igen kitűnőek voltak a szabolcsi és mihálydi határon termett sárgadinnyék.^ Közönséges és nem elhanyagolandó szokás, hogy ha az utazó, a kerü-