Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

lehetőségekkel kecsegtető változást az ő életében is. Elkötelezve magát az új Magyarország építésére, 1951. január 1-től az Országos Levéltárban, majd 6 héttel később, 1951. február 15- től a Levéltárak Országos Központjánál vállalt munkát. 1951. szeptember 11-tól 1952. június 5-ig az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán, ezt követően pedig 1953. június 30-ig a Népművelési Minisztériumban dolgozott. Tanúja volt a magyar levéltárügy és oktatás új alapokra helyezésének és bizonyára nem véletíen, hogy közel három évtizeddel később, 1975. május 15-től ismét a magyar történelem fonásainak ölén, az Országos Levéltárban talált szerény megélhetést. Adminisztratív munkakörét 1953. július 1-én kétkezi munkára cserélte fel, minden kétséget kizáróan abban is reménykedve, hogy az Állami Bábszínház falai között szakmai hozzáértése művészi szintre emelkedhetik. Bizonyára nem csak rajta múlott, hogy 8 hónappal később, a munkakönyvi bejegyzések szerint 1954. szeptember 30-ig újra intézményünkben vállalt gépíró-adminisztrátori állást. 1957 márciusában, legidősebb testvére hívó szavát követve - úüevéllel - Argentínába vándorolt ki. Ha néha - körünkben - az ott eltöltött évekre emlékezett, szavaiból ismét csak az újabb és újabb otthonteremtés egyre küzdelmesebb hétköznapjai elevenedtek meg. Már a megérkezést követő első hetekben világossá vált előtte, hogy környezetének világnézeti és természetbeli különbözőségei miatt nem lehet második hazája az a távoli ország, amelynek eléréséért itthon mindent hátra hagyott. Visszatérnie pedig egyelőre nem lehetett. 16 évi magány és kemény munka volt az ára annak a hajójegynek, amellyel az óceánon átkelve Magyarországra visszatérhetett.

Argentínában megismerte a kivándorolt és disszidált magyarok küzdelmes életét és a világ minden tájáról oda vándoroltak honvágytól, egzisztenciális gondoktól és az egymás közötti rivalizálásoktól terhes világát, amelyet apróságokkal segíthettek csak a kivételesen szerencsés sorsú, az emberi gyarlóságokon esetenként felülemelkedni képes honfitársak sze- retetadományai. S miközben lendületes szorgalommal, egy pillanatra sem csüggedve dolgozott hazajöveteléért, mély nyomokat hagyott benne az őt körülvevő Latin-Amerika egzotikus világa. Csak kivételes alkalmakkor elejtett szavakkal érzékeltette rokonszenvét a tőlünk oly távoli nép egyszerű embereinek életről, emberségről, munkáról vallott felfogása, örömről és bánatról alkotott nézete, e több kultúrán átszűrődő, sajátos, az archaikus hitet és a modern elméleteket egyaránt magába olvasztó világnézet iránt.

Hamar megértette szavukat. A dallamos, idegen beszéd varázsa gyorsan átsegítette a nyelvi nehézségeken.

Néha felidézett hétköznapi pillanatokat, kedves epizódokat, hozzá közel álló tárgyakra szeretettel emlékezett és hangulatokat varázsolt szavával elénk, amelyeket bizonyára ott és akkor is - csakúgy, mint később itthon - összehasonlított az elhagyott hazaiakkal. 1973. július 7-én végleg hazatért. A világot látott és tapasztalt ember bölcsességével és megnyugvásával kezdett munkának itthon megint. Ki tudja hányadszor kellett ismét otthont teremtenie, először Dunaföldváron, majd a fővárosban élő rokonai körében és végül egy idős, beteg asszony eltartójaként. Értette a fiatalok nyelvét, közöttük számos tisztelője maradt. Tanít- gatta őket az igényes, míves munka szeretetére és talán arra is, miként lehet mostoha körülmények között, társtalanul szert tenni kiegyensúlyozott lélekre és az örökös munka fejében megnyugvásra. Töretlen munkakedvét, legyőzhetetlennek látszó akaraterejét életének utolsó másfél évében két ízben ingatta meg huzamosabb betegség. Egyszer hosszabb vívódások után vállalt műtét, másszor az emberi gondatlanság okozta sebek tették próbára lelki erejét és fizikai állóképességét. Mintha készülnie kellett volna a legnagyobb erőpróbára, a váraüanul

152