Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

Szakály Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, a levéltárosok, a hazai levéltárak igaz barátja váratlanul hagyott itt bennünket. Nem volt gyakorló levéltáros, mégis a levéltárak élete nyitott könyv volt előtte, e könyv sorai életének is részeivé lettek. Az elemző, a szintetizáló, nem egy történeti kérdést új megvilágításba helyező, a történeti problémákat eredeti módon megoldó tudós sohasem szakadt el a munkáinak írásos forrásait őrző intézményektől. Egyéniségéből fakadt, hogy kérés nélkül is segítette az archívumok feltáró, forrásközlő és színes helytörténeti munkáját. Nemegyszer mondta, egyik, neki nagyon kedves írásában papírra is vetette: „... a megfelelő színvonalon művelt helytörténetírás olyan kontrollbázisként szolgálhat, amelyen a nemzetközi divatoknak erősen kitett - némelykor egyenest azok csapdájában vergődő - nemzeti diszciplínák időről időre ellenőrizhetik, nem szakadtak-e el a minden általánosítás és összevetés alapját adó lokális valóságtól” (Mezőváros és reformáció. Bp. 1995. 32. o.). Példát adott, hogyan kell a falu, a város, a régió bemutatásakor a szűkebben vett eseménytörténet mellé a gazdaság, a társadalom, az egyház, a művelődés történetének adott elemeit „összeboronálni”. Ha segített, nem várt érte köszönetét. Az érintettek sokszor nem is tudták, hogy ki a támogatójuk illetve ki is „súgott” az adott ügy érdekében. Becsület, tisztesség, jól végzett munka - ezek voltak mértékrendszerének alapegységei. Másokat is ezek alapján mért, minket is. Az Akadémia és a család által közösen kiadott, a hagyományos formát megtartó, nem hivalkodó, de a tiszteletet megadó gyászjelentés hosszú sorokban tüntette fel Szakály Ferenc vállalt és betöltött, hivatalos és közéleti megbízatásai közül a legfontosabbakat - ezeket olvasva és gondolatban a sort kiegészítve megjelenik előttünk az elhunyt tudományszervező alakja. Helyzetéből adódóan a történetíró műhelyek szinte mindegyikére rálátása volt. Figyelt és szervezett. Az értékekre ügyelt, a tehetségekre, érvényre jutásukat támogatta, harcolt értük. Másokkal együtt ő is szorgalmazta és segítette a levéltárak azon törekvéseit, hogy feltárják a városi és megyei közgyűlések feudális kori jegyzőkönyveit és kiadják azok magyar nyelvű regesztáit. Mindezzel óriásit vállalt magára - ezért is hagyott nehéz örökséget maga után. Mert aki mindenütt, állandóan és folyamatosan az ország legtávolabbi helyén is felfedezi a nemes anyagot és azt mindenki elé tárja, annak munkája külön hozadékaként a salak, az értéktelen többnyire önmagától kiválik, vagy alászáll; és még csak átmenetileg sem jut az őt meg nem illető szerephez. Ahol ez történik, ott a tudomány nem megosztja, hanem együvé kovácsolja a tanult emberek adott csoportját. Szakály Ferenc ebben az ércfeltáró és ércolvasztó s mellette a salakleválasztó munkában igen-igen sok jó csapolást végzett. Bizony nehéz az örökség - tovább vinni ösz- szefogás nélkül nem lehet. Ez év október 28-án lett volna 57 éves. Zalaegerszegen született, Szekszárdon érettségizett. Az egyetemre először nem vették fel, mert édesapja az 1956-os forradalom helyi eseményeinek aktív résztvevője volt. Ekkor Budapestre jött, az egykori szekszárdi diák, a Lakatos Ernő vezette Pest Megyei (akkor Pest és Nógrád megyei) Levéltárba, ahol az ifjú gyakornokot igazgatója jó érzékkel a börtönéből nemrég szabadult, de száműzöttként a levéltárban otthont találó Kosáry Domokos professzor - mestere és később atyai barátja - szárnyai alá helyezte. Egy év múlva, 1962 őszén mégis sikerült bejutnia az egyetemre, ahol először magyar-történelem szakon tanult, de végezni történelem-levéltáros szakon végzett 1967-ben. Egyeteme 1969-ben a stúdiumait minden fokon jelesen abszolváló Szakály Ferencet népköztársasági kitüntetéssel, Sub auspiciis Rei Publicae Popularis avatta doktorrá. Disszertációja - első nagyobb munkája - a XVII-XVIII. századi parasztvármegyékről szólt (Parasztvármegyék a XVII. és XVIII. században - Bp. Akad. 1969. Ér344