Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

okirat, csakúgy mint a Viczay-Héderváry kódex bizonyára kedvencei közé tartoztak. Azokban az években is rendszeresen kértek kutatók fényképmásolatokat a Mohács előtti gyűjtemény okleveleiről. Komjáthy Miklós - ha csak tehette - elkísérte a fotóműhelybe „édes gyermekeit” és aggodalommal asszisztálta végig mikrofilmezésüket. Igazán nyugodt akkor volt, amikor újra kezébe vehette, maga mellett tudhatta őket. Szemléletének kialakulásában, roppant felelősségérzete mellett, szerepet játszottak rossz tapasztalatai: a II. világháborús és 1956-os tragikus iratpusztulások és egy kriminális eset, amelyről alkalmasint indulattal beszélt. Általában dühbe gurult, ha bűnös emberi magatartással, nemtörődömséggel találkozott. A magyarságot és a nemzetet ért sérelmek mélyen érintették. Élete vége felé, ki tudja hányadszor, Apponyi Albert emlékiratait olvasgatta. Töprengett felette. Úriember volt, igazi, vérbeli. Lelkileg finom. Olyan, amilyenből kevés is alig maradt. Gesztusokban meg- előzhetetlen, mindenekben előzékeny, a társadalmi érintkezés klasszikus szabályaihoz hív, példamutatóan korrekt: ember, tanár és tudós. Templomjáró keresztény, evangélikus presbiter. Nyugdíjasként is munkahelye, életének színtere volt a levéltár, ő itt jól érezte magát, egykori sérelmeit már régen megemésztette, elfeledte. A könyvekbe feledkezhetett, az iratokba mélyedhetett Pecz Samu palotájának falai között. És itt voltak a kollégák. Közöttük, akiket rendszeresen meglátogatott. „Engedd, hogy leroskadjak nálad” mondta ilyenkor, és néhány jó szó mellett élcek, hírek és (rög) eszmék cseréltek hamarjában gazdát. Életének utolsó, tragikus évei betegségben teltek el. Ezen belül voltak időszakok, amikor fizikailag volt csak családja körében. Tüdőgyulladásban halt meg. A Farkasréti temetőben gyászoló családja köré sereglett tisztelői mély megrendüléssel búcsúztak tőle. Dr. Komjáthy Miklós emlékét kegyelettel megőrizzük.

Kálnoki Kis Tamás LSZ, 1993. 3. sz. 102-105. p.

Komoly (Kochan) Pál (1914-1999)

A magyar és azon belül a dél-alföldi levéltáros társadalmat bő egy év alatt újabb veszteség érte. Magyar László, Dobos János, és Oltvai Ferenc után Komoly Pali bácsi távozott közülünk. Életpályáját nem levéltárosként kezdte, élete derekán érkezett hozzánk, ám megérintette a levéltár levegője és az írás öröme, a munkát élete végéig nem tudta abbahagyni. Adatokat gyűjtött, jegyzeteket készített újabb, és újabb írásaihoz, a munkából szólította magához, az Úr.

Nyolcgyermekes szegényparaszti családban született Pitvaroson, éppen az első világháború kitörésének napján (1914. július 28.). Emlegette is mindig a szomorú dátumot, amely számára mégis oly fontos volt. A hat elemi elvégzése után a jó eszű gyerek nem tanulhatott tovább - a négy polgárit később végezte el magánúton Tótkomlósra járva vizsgázni - pék- tanoncnak adták, apja korai halála után a család eltartásához sokat kellett magára vállalnia. Szakmájában betegsége miatt nem tudott hosszan dolgozni, földművesnek állt. 1943-ban a községházára került. Előbb kisegítő írnok majd jegyző, később vezető jegyző lett. Például humánus jóindulatának köszönhető - a visszaemlékezők szerint -, hogy semmiféle atrocitás nem keletkezett a szlovák faluban a szlovákok repatriálása és a felvidékről, a Csallóközből elüldözött magyarok betelepítése idején 1946-47-ben, pedig egymásnak feszültek akkor az indulatok. A távozók bevagonírozásáról, az érkezők fogadásáról, és elhelyezéséről kellett gondoskodnia. Emberségből jelesre vizsgázott. A világháborút is megjárta, a Don kanyar203