Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

tett az új palotába. Ekkor azonban még sok teendő volt hátra. Az épület belseje, mely csak meszelve volt, magán hordta a zavaros idők nyomait; még mindig benn tanyázott néhány magánlakó, akiket végre is csak anyagi áldozattal sikerült kitelepíteni; az így felszabaduló nagy raktárhelyiség még beállványozásra várt és hiányzottak a szükséges új bútordarabok is. Csánki mindezekre meg tudta nyerni gróf Klebelsberg támogatását, aki azonban misszióját ezzel még nem tekintette befejezettnek, ő az Országos Levéltárt addigi helyzetéből kiemelve, elsősorban tudományos intézetté akarta tenni, mely világviszonylatban is megállja helyét s belső értékéhez méltó külsőt is kívánt neki adni. Ezért díszíttette ki az épület lépcsőházát, kutató- és tanácstermét történelmi vonatkozású falképekkel és címerekkel. Ezek kitervezése s a munka folyamának állandó figyelemmel kísérése sűrűn vonzották őt a Levéltárba s nagyban hozzájárultak a nagy államférfi és a tudós főigazgató közti érintkezés mennél gyakoribbá és mennél bensőbbé tételéhez.

Az Országos Levéltár tudományos jellegének emelését célozta az Országos Magyar Gyűjtemény-egyetemnek 1922-ben történt felállítása is. Az elnöki tisztet maga gróf Klebelsberg, az ügyvezető alelnökit pedig a négy főintézet főnökei kétévenként felváltva töltötték be. Sorrendben az Országos Levéltár lévén az első, Csánki vállaira hárult az új intézmény ügykezelésének megalapozása, ami annál nehezebb feladat volt, mivel a törvény minden rendelkezésével ő maga sem értett egyet s a gyakorlat igazolta Csánkinak már a törvényjavaslattal szemben hangoztatott aggodalmait. Újabb terhet jelentett számára folyóiratunknak, a „Levéltári Közlemények”-nek megindítása is, melynek főszerkesztői tisztét egyéb teendői mellett is mindvégig megtartotta. A hivatalos munkakörnek ily módon való megnövekedése, melyhez még a Magyar Történelmi Társulat ügyvezető alelnöki és 1919-től kezdve a Magyar Tudományos Akadémia II. osztályának elnöki tiszte is hozzájárult, természetszerűen háttérbe szorította a tudós működését, ami annál is inkább sajnálatos volt, mert életkorban való előhaladtával egyre jobban fogyott a remény, hogy nagy művét befejezze. Kezdte hangoztatni, hogy már nem érez rá magában elég fizikai erőt; arra pedig, hogy fiatalabb segítőtársat vegyen maga mellé, nem tudta elszánni magát. Halála előtt néhány évvel egyszer ugyan még hozzáfogott céduláinak rendezéséhez, de egy nemsokára bekövetkezett hirtelen rosszullét újra abbahagyatta vele a munkát s később már nem volt bátorsága elővenni.

Hivatalához azonban, mellyel több mint egy félszázadon át összenőtt, akkor is ragaszkodott, amikor előrehaladott kora már pihenést tanácsolt volna. Tartalmatlannak érezte e nélkül az életet, s így érthető fájdalmat okozott neki, hogy 1932 szeptember végével, életkorára és hosszú szolgálati idejére való tekintettel váratlanul nyugdíjazták. Az ebből származó lelki megrázkódtatást fokozta néhány nappal később gróf Klebelsberg Kuno halálhíre. A kettős csapás érezhető nyomokat hagyott kedélyállapotán; lemondott a Magyar Történelmi Társulat alelnökségéről is és jobbára mindenünnen visszavonult, csak az Országos Levéltárt kereste fel csaknem naponkint, örömest elbeszélgetve volt tisztviselőtársaival, vagy olvasgatva és a Magyar Tudományos Akadémia ünnepi ülésének elnöki megnyitóján dolgozgatva. A megnyitóbeszéddel el is készült, de már nem adatott meg neki, hogy személyesen olvashassa fel. Pár héttel az ülés előtt egyik délután hirtelen nagy kínok között rosszul lett s másnap délután szívbajban kiszenvedett.

így zárult be egy magyar tudósnak munkában eltöltött, érdemekben és sikerekben gazdag, de küzdelmektől és szenvedésektől sem ment élete. Ha a Gondviselés sok tekintetben nagyon is kegyes volt hozzá, más oldalról súlyos áldozatokat is kívánt tőle. Mint igen sze78