Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)
Nekrológok
ban” (pincében, fészerben stb.) tárolt anyagát rendezte és alapleltározta. Lelkiismeretesen tett eleget egyéb, levéltári tisztéből folyó kötelezettségének is. A tudós tolla azonban egyre ritkábban sercent meg. Vidéki levéltárosaink közül Házi Jenő mellett csak neki volt alapos, bécsi ösztöndíjas éve alatt elmélyített, paleográfiai képzettsége. Páratlan írástörténeti gyűjteménye a második világháborúnak esett áldozatul. Paleográfiai tudását, egyetemi előadásairól nem szólva önálló, írástörténeti művekben nem csillogtatta meg. De Schiaparelli s mások munkáinak ismertetésén túl, az iratvédelemről írván, a paleográfia szemével is felmérte az iratokat fenyegető veszedelmeket. Élesen foglalt állást, - ha a tisztázatok gépelésébe bele is törődött -, a fogalmazványoknak géppel, írásával szemben. Ezt levéltári és tudományos szempontból veszedelmesnek ítélte. A tinta ui. már évezredeket kiállott, „ de a vegyszalag és a másolópapír még évtizedeket sem.” (Levéltári Közlemények, 1934.5.1.) Valóban, XIII. századi okleveleink ma is jobban olvashatók, mint azok a géppel írt akták, amelyekről Benedekfalvi jól sejtette, hogy ötven év múlva már elhalványulnak. (Vajon mi lesz a sorsa a mi, golyós- és rosttollal írt szövegeinknek?) De grafológiai szempontból sem helyes a gépen fogalmazás. A gépelt szöveg számtalan olyan, a grafológia segítségével, történelmi forrásként értékesíthető adattól foszt meg bennünket, amelyet a kézírás megörökített volna számunkra. - Hadd hivatkozzam még elhunyt kartársunk nem nagy terjedelmű, de mindig figyelemreméltó megnyilatkozásai közül a selejtezésről írt, ma is időszerű megállapításokat tartalmazó tanulmányára (Levéltári Közlemények, 1939. különösen 180.1.) A Tanácsköztársaság a Miskolci Állami Levéltárban található forrásanyagának ismertetése (Levéltári Közlemények, 1959.117. és köv. 1.) után a nagyon beteg tudós már csak íróasztalának dolgozott. A kiválóan képzett történész-levéltáros, a melegszívű, a maga baján is humorizálni tudó, kedves kolléga és jó barát decrescendoba csendesülő életének végére 1970. január 21- én hajnalban tett pontot a halál. Komjáthy Miklós LK, 1970. 2. sz. 388. p. m m A két világháború közti vidéki levéltáros generáció egyik legszorgalmasabb, hivatását ízig-vérig betöltő képviselőjét vesztette el a magyar levéltárügy a január 21-én elhunyt Benedekfalvi (Klein) Gáspár személyében. 1903. január 25-én született Debrecenben. Annak ellenére, hogy hivatali pályája máshová vitte, tudományos ambíciói továbbra is e tiszántúli városhoz és ennek egyeteméhez kötötték. Tanulmányainak befejezése után, 1927 októberében tanítóképző-intézeti tanárnak nevezték ki Miskolcra; egy év múlva tanársegéd lett a Debreceni Egyetemen, majd 1930. november 5-én Borsod vármegye főlevéltárnokává nevezték ki. Húsz évig működött ebben a beosztásban, közben Debrecenben egyetemi magántanárrá habilitálták, és egy időben a Miskolci Jogakadémián is előadott. A levéltárak államosítása után, az egyesített Borsod-Abaúj- Zemplén megyei Közlevéltár (később Miskolci Állami Levéltár) levéltárvezetőjévé nevezték ki, 1950. március 1-én. Ezt a funkciót még kilenc évig, 1959. február 15-éig látta el, amikor rokkantsági nyugdíjállományba helyezték. Rugonfalvi Kiss István és Baranyai Béla egykori tanítványa tudományos tevékenységére pályája első két évtizedében három mozzanat nyomta rá bélyegét: evangélikus neveltetése, levéltárosi hivatása és paleográfiai érdeklődése. Először a protestánsok iskoláztatásával foglalkozott, és ebből a célból Bécsben levéltári kutatásokat végzett. Később azonban inkább a másik 52
