Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

monográfiájában, és a „Rendi szervezkedés és kuruc mozgalom (1664-1685)” címet viselő, a történeti anyagot szuverén biztonsággal kezelő és éppen ezért rendkívüli tömörséggel megírt összefoglalásában. Ez utóbbi a Magyarország tízkötetes története III. kötetének fejezeteként alig több, mint egy éve került ki a nyomdából. Ezekre a munkáira a finis coronat opus klasszikus mondatát nem csak a mindent lezáró vég mély fájdalmának érzésével idézzük, hanem e lezáró összegezésekben nyújtott tudományos teljesítménye nem évülő értékeinek tudatával is. Benczédi László az 1660-1680-as évek Magyarországának társadalmi és politikai mozgásairól és mozgalmairól a korábbi előadásokat lényegesen meghaladó és módosító, maradandó érvényű, új összképet adott. A Thököly-felkelés objektív helyét nemzeti történelmünkben úgy jelölte ki, hogy egyúttal a kuruc fejedelem személyiségének, fényes tehetségének - hivatottságának - és történelmi-tragikai vétségének, elbukásának is mesteri rajzát adta; a kuruc tömegeket, a bujdosókat pedig nagy és ösztönző célokért küzdő, egyben a mindennapok nyomasztó gondjaival küszködő, ellentmondásos indulatoktól fűtött hús-vér emberekként jelenítette meg.

Milyen történészi kvalitások képesítették őt eredményeinek elérésére? Benczédi Lászlónak, a néhány éven át munkaköre szerint is levéltárosnak, mindenekelőtt szenvedélye volt a levéltári kutatás, az elsődleges források vallatása, hogy a tényeket, az eseményeket minél hívebben, minél hitelesebben ismerje meg. A tények apró mozaikjait ásta-gyűjtötte fel, majd rakta-vetette össze igaz történetírói lelkiismerettel, nagyfokú önfegyelemmel. Óvakodott attól, hogy egyes újonnan föllelt adatok bűvöletében hamaros fölfedezésekkel álljon elő; aggályos és kétkedő volt, elsősorban önnön-magával szemben. Minuciózus igényességgel állította szembe saját adatait más, esetleg ellentmondó forrásszövegekkel, és csak a leggondosabb mérlegelés és forráskritika nyomán vonta le következtetéseit - elkerülve minden túlzást, felismerve az arányokat és a mértéket, quos citra nec ultra nequit consistere rectum: amelyeken innen és túl nem áll meg a történelmi igazság. Ilyen ízig-vérig a történeti tényre, eseményre koncentráló historikustól különösen megszívlelendően cseng az 1980. évi munkájának bevezetésébe foglalt megállapítás - mintegy egész történészi tevékenységének krédója. „A korabeli politikai történet egyedi és ismételhetetlen eseményeinek összefüggő vizsgálata ... arról győzött meg, hogy a pillanatnyi helyzeteken, erőviszonyokon és szubjektív döntéseken túl... éppen az átfogó formációk”, az adott korszakban „a rendiség, az abszolutizmus és a centralizáció, illetve ezek konkrét megjelenési formái” és kölcsönhatásai, általában pedig „a történelem egyszeri történései és a politikai intézményekben rejlő törvényszerű összefüggések közötti ... kapcsolat” nyújtja a történelemkutatónak a legfőbb tájékozódási pontokat.

Tudósi elveit és módszereit a stiláris megformálás míves gondjával teljesítette ki történetírói gyakorlatában. Nem csak a kutatásban, nem csak a forrásadatok értelmezésében vetette magát állandó önkontroll alá, hanem a fogalmazásban is. Nem kímélte az időt és fáradságot, újból és újból csiszolta, pontosította kéziratait - mert tudta, hogy a dara et distincta: a tiszta és világos kifejezés lehet csak köntöse a tiszta és világos gondolatoknak. Ezért van az, hogy lektoraira, szerkesztőire jószerint nem hárult más tennivaló, mint az olvasás élvezete és tanulsága.

Benczédi Lászlónak lételeme, természetes közege volt a történetkutatás; szinte benne élt a XVII. században. A szakma terepén, a csendes-szorgos munkálkodásban, a minden feltűnést kerülő és minden önösségtől mentes historikusi buzgalomban kereste és találta meg az érdemet, az értelmet. Ez nem zárta ki, sőt táplálta eleven érdeklődését a jelenkor, a mai problémák iránt, érdekeltségét a tudomány eredményeinek gyakorlati alkalmazásában, az oktatásban, nevelés46