Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

löt. Visszavonultan élt. Nyolcvanéves elmúlt, amikor egy súlyos baleset után gyermekeihez került Budapestre. Az esztergomi belvárosi temetőben helyezték örök nyugalomra.

Emlékét őrzi levéltárunk, ahol több mint harminc évig dolgozott, s őrzi többek között Komárom-Esztergom vármegye 1945-ös jegyzőkönyve, amelyet az első betűtől az utolsóig ő tisztázott le szép régies betűivel, antracén tintával.

Ortutay András LSZ, 1987.1. sz. 110. p.

Vörös Antal (1926-1983)

1951 októberében a frissen végzett levéltárszakosok között jelent meg a Magyar Országos Levéltárban Vörös Antal. Derűs, rokonszenvet keltő egyéniségét látva talán senki sem gondolt arra a kollégák közül, mennyi akaraterőre, kitartásra volt szüksége ahhoz, hogy szülőfalujából, Őriszentpéterről naponta vonattal bejárva elvégezze a gimnáziumot Zalaegerszegen. Sokan azt sem tudtuk, hogy egyetemi évei alatt a Győrffy-kollégium tagjaként az egységes parasztifjúsági szervezet megteremtésén fáradozott s egy évig ennek központjában dolgozott majd a történész népi kollégiumnak előbb titkára, később igazgatója lett Már egyetemi hallgatóként bekapcsolódott a Történettudományi Intézetben folyó abszolutizmus kori agrártörténeti kutatásokba, ami meghatározó jelentőségű volt későbbi pályájára nézve. Az Országos Levéltálban - ahol hamar elnyerte mind fiatal, mind idősebb pályatársai megbecsülését, sőt szeretetét - egészen más jellegű és egy nemcsak neki, hanem a régebbi levéltáros generációnak is merőben újszerű feladattal kellett megbirkóznia: az Országos Levéltár első, a helytartótanácsi levéltárat tárgyaló ismertető leltárának készítésével. Ebben a nagy munkában, amellyel kettőnket bíztak meg, önálló, invenciózus levéltárosnak s egyben együttműködésre kész, kiváló munkatársnak bizonyult az alatt a néhány év alatt, amelyet az Országos Levéltárban töltött. 1955 januárjától a Lenin Intézet magyar történeti tanszékén tanított, majd 1957 szeptemberében a Történettudományi Intézet munkatársa lett, s ettől kezdve mindvégig ott dolgozott.

A pályájának állomásait jelző évszámokra tekintve szinte hihetetíennek tűnik, hogy mindössze három évnél valamivel több időt töltött a Magyar Országos Levéltárban, hiszen e rövid idő alatt egyik fontos, meghatározó tagja lett a levéltári kollektívának és közéletnek; olyan tagja, aki távozása után is megőrizte az ittléte során kialakult kollegiális, baráti kapcsolatait. Még erősebben, elevenebben őrizte meg szoros kötődését ahhoz a családhoz, környezethez, szűkebb hazához, amelyből elindult Abban az időben, amikor üresre söpörték a falusi porták padlásait, ő gondoskodott a szó szoros értelmében a mindennapi kényérről az otthoniak számára. Évről évre rendszeresen részt vett nyaranta a gazdaságban adódó munkákban, kaszált, aratott akkor is, amikor már évtizedek óta Budapesten élt. Történetkutatói munkájának kibontakozásához nagyban hozzájárult széles körű tájékozottsága a forrásanyagban, amelyet a levéltárban töltött évei alatt alapozott meg és később is állandóan továbbfejlesztett. Munkássága a Történettudományi Intézetben egyre gazdagabb termést hozott; az elmúlt két és fél évtizedben szinte nem volt olyan esztendő, amelyben ne jelent volna meg egy-egy jelentős műve. A szakmai körökön túl is ismertté tette nevét már a 60-as évek elején a kétkötetes Magyarország történetének általa írt XVIII. századi fejezete. Kutatómunkája egész pályafutása alatt mindenekelőtt a magyar agrártörténetre irányult. E témakörben kitűnően értékesíthette az otthon szinte észrevétlenül megszerzett ismereteit, tapasztalatait és kielégíthette belülről fakadó érdeklődését. Nagyszabású kandidátusi disszertációja (A belterjes gazdálkodás és a

402