Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

ban rendes tagjává választotta. Korábban, még 1985-ben elnyerte az Akadémia Nagydíját, és megkapta a legmagasabb levéltári szakmai díjakat is (Szabó Ervin-díj, 2000-ben Széchényi Ferenc-díj). Az állam 2005-ben Széchenyi-díjjal, 2007-ben pedig a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével ismerte el kiemelkedő életpályáját. Több tudományos társaságnak és bizottságnak volt tagja. Mi, levéltárosok nagy embert, ügyszerető, világosan gondolkodó, nagy alapossággal és szakmai korrektséggel, elemző készséggel rendelkező személyiséget vesztettünk el. Elért eredményei, kitüntetései és más elismerései eleve tiszteletet parancsolnak Varga János iránt. Ilyen személyek azonban jócskán akadnak. Ám kevesen olyanok, akik emellett az igényesség, a becsület, az emberség és tisztelet, a segítőkészség terén is megállják a helyüket, és azt sem felejtik el, hogy honnan jöttek, és mi a kötelességük. Ő e kevesek közé tartozott. Elment, de itt maradtak tudós életpályájának becses művei, levéltári eredményei és szelleme, amelyek megtartják őt emlékezetünkben. Életútjával, szakmai és tudományos teljesítményével, emberi tartásával nagyszerű példát adott. Sokan állták körül ravatalát és sírját 2008. január 25-én az óbudai temetőben. Számos egykori munkatársa, kollégája és tanítványa, történész, levéltáros és közéleti tisztelője búcsúzott Tőle megrendültén.

Lakos János LSZ, 2008.1. sz. 102-104. p.

Varga Sándorné (1914-1995)

Olyan emberről mint amilyen Ő volt és olyan valakinek, aki az elmúlt két évtizedben közelről ismerte az Ő mindennapjait, szinte leheteüen még ha e rangos szakmai folyóirat számára is - hagyományos értelemben vett nekrológot írni. Számosán, akik - nem csak szűkebben vett szakmánkból - találkoztak a Bözsike-jelenséggel tanúim lehetnek: a nekrológ és Ő csak e türelmes papíron kerülhetnek egy lapra. A személyiségét közelebbről megismerek tapasztalhatták, hogy mennyire idegenkedett a konvencióktól, bárha jó ügy érdekében elismerte jogosultságukat. A temetésén elhangzott búcsúztatók szívből jövő őszintesége talán még az ő szemüvegét is bepárásította volna, a szakma prominensei fémjelezte méltatások pedig némi fejcsóválássá szelídíthették volna ellenkezését. Miközben ezeket a sorokat írtam, szinte hallani véltem: csináljatok, amit akartok, de rám ne számítsatok!

Sammt Erzsébet 1914. Karácsony estéjén született Budapesten. Az első világégés megfosztotta édesapjától, a Ráday utcai lakásban együtt maradt öttagú család férfi és kenyérkereső nélkül maradt, így igen korán megtanulta önmagát saját erejéből fenntartani és családját is támogatni. Magántanítványokat vállalt, tanított miközben maga is tanult. (A kötelességteljesítés kényszeréből fakadó kényszeres időbeosztás az okság megszűnte után is mindvégig sajátja maradt.) A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen 1938-ban sikerült megszereznie a magyar-német szakos tanári diplomát, de azokban az időkben már nemcsak a megélhetés, hanem a túlélés lehetősége is határt szabott vágyainak. Újabb világháború, újabb pótolhatatlan veszteség: alig szárba szökkent boldogsága vész el férje halálával. A tragédia és mások hasonló tragédiái benne a halált megvető bátorsággá jegecesedtek. Menekülés helyett mások menekítését választotta. 1945 valóban a felszabadulást jelentette számára. Ekkor kötelezte el magát azokhoz az elvekhez, melyek mellett, ha nagyon kritikusan is, de mindvégig kitartott. Amikor 1950-ben második férjét Moszkvába kísérte - a tétlenségre mindig alkalmatlan volt -, beiratkozott az ottani egyetem történelem fakultására, majd hazatérvén az ELTE-n diplomázott. Innen már sokak számára ismert az életútja: néhány évi egyetemi oktatás, majd

394