Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

személyes presztízsről, hanem többről, a hivatás tisztességéről volt szó. Élete utolsó éveiben egészségi állapota fokozatosan romlott. Eredendően szerény, visszahúzódó természete még zárkózattabbá vált. Már csak ritkán akadtak életének olyan oldott pillanatai, amikor felcsillanhatott régi, fanyar humora, a finoman művelt iróniája. Betegsége, mely idegrendszerét támadta meg, lassan és megállíthatatlanul őrölte fel erejét. Halála mégis hirtelenül és váratlanul ért mindenkit. Egy hétköznapi balesetből számára már nem volt felgyógyulás. Tervei, munkái félbe maradtak. Nem búcsúzott senkitől, egyszerűen, csendben, ahogyan élt, úgy ment el. Emlékét megőrizzük!

Breinich Gábor LSZ, 1996. 2. sz. 75-76. p.

Szűcs Jenő (1928-1988)

Szűcs Jenő 1988. november 26-án önkezével vetett véget életének. Mindenki, aki ismerte, megdöbbenéssel vette tudomásul. Egy olyan ember dobta el életét, aki a magyar szellemi életet évtizedek óta meghatározta, aki új alapelemekkel tudta bővíteni a magyar kultúra építményét. Intellektuális és politikai életében sohasem ismert kompromisszumot. Véleményének mindig és mindenkor hangot adott. Munkájában magával szemben sokkal igényesebb volt, mint másokkal. A halálával maradt űr betölthetetlen. Szűcs Jenő mindig büszkén vállalta debreceni, sárospataki indíttatását, azt a sajátos református-polgár miliőt, amelyben egyaránt helye volt a liberalizmusnak és a hagyományoknak. Azok közé tartozott, akik nagyon hittek abban, hogy 1945-ben egy modem demokratikus Magyarország felépítésére nyílik lehetőség. Ezekkel a gondolatokkal került az Eötvös Kollégiumba, ahol, miközben lehetősége nyílott az európai horizont megismerésére, rá kellett eszmélnie, hogy a hatalmi helyzetbe jutott magyar sztálinizmus szétrombolja a debreceni, sárospataki álmokat. Elkeseredetten emlékezett vissza ezekre az évekre, az egyetemi külön marxista kurzusokra, ahol nagyreményű sztálinisták szövegelemzéseit volt kénytelen hallgatni. Ezeket az intellektuális megaláztatásokat még évtizedek múltán sem tudta elfelejteni. Mindezek ellenére a szerencsések közé tartozott, mert már egyetemistaként levéltárba járhatott, s megbízást kapott a középkori magyar városfejlődés vázának kikutatására. 27 évesen egy olyan könyvet tett le az asztalra „Városok és kézművesség a 15. században” címmel, amelyet élete derekán is vállalhatott. Szűcs Jenő azon kevesek közé tartozott, akik mentesek tudtak maradni a magyar sztálinizmustól, s könyvében csak az 1955-ös kiadási évszám jelzi, hogy a magyar történelem egyik leggyászosabb korszakában íródott. Indíttatásából, intellektuális lényéből természetszerűleg következett, hogy az 1956-os forradalom alatt szerepet vállalt. Mint levéltáros - az egyetem után ott helyezkedett el - mindent megtett a megbukott rendszer iratanyagának megmentése érdekében. A vérzivataros késő őszi napokban a Történészek Forradalmi Bizottságának titkáraként járta a várost. Várta, hogy letartóztatják. Évtizedek múlva sem tudta, mi mentette meg ettől. Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején azon titkos szellemi ellenállók közé tartozott, akiket a Kádár-rendszer nem tudott neutralizálni, akiket sohasem tudott „betörni”. Ő és társai segítségével születhetett meg a hetvenes évek földalatti s a nyolcvanas évek keservesen legalizált ellenzéke. Szűcs Jenő nevét a magyar értelmiség a hatvanas-hetvenes évek nemzettudat-vitájában ismerhette meg. Ez a publicisztikai felhangoktól sem mentes vita Szűcs Jenő számára magyar történelem-értelmezés volt. Ehhez azonban igen alapos történelmi mélyfúrásokat kellett elvégeznie, s ezek origója az Árpád-kor volt. Szűcs Jenő nem367