Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)
Nekrológok
kellett tanulnia, hogy a tudáson kívül más szempontok is léteznek az elbírálásnál. A család anyagi helyzete mellett a kivárás, az újabb felvételi nem jöhetett szóba. Kétségbeesetten keresett megoldást a továbbjutásra. Végül, lévén református, a Budapesti Református Teológiai Akadémiára nyert felvételt, bennlakásos, ingyenes, ösztöndíjas tanulóként. Az áhított könyvek közé jutva, minden energiáját a tanulásra fordította. Görcsösen igyekezett bizonyítani - magának. Eredményei kiválóak lettek, de érezte, az ő habitusával nem a megfelelő pályára készül. Másfél év után tanulmányait megszakította. Állást keresett, s végül a Dunántúli Református Egyházkerület pápai könyvtáránál kapott munkát. Három évig dolgozhatott ott, majd Pestre jött, és segédmunkásként, betanított munkásként tartotta fenn magát. Végre 1963-ban megtört a jég, felvették az ELTE Bölcsészettudományi Karára esti tagozatos magyar-történelem szakos hallgatónak. 1967-ben az Országos Levéltár Központi Kutatótermében alkalmazták, majd 1969-től az ELTE ВТК dékáni hivatalában dolgozott. Egyetemi tanulmányait 1969 nyarán kitüntetéses oklevéllel fejezte be. 1971-ben került Budapest Főváros Levéltárába. A Szent István Bazilika altemplomában működő részlegben a szokásos hivatali praktikáktól távol, a levéltári iratokkal való elmélyült munkára nyílt lehetősége. 1971-ben védte meg „A kormánybiztosi intézmény kialakulása 1848-ban” címmel írt egyetemi doktori disszertációját, majd summa cum laude eredménnyel avatták doktorrá. Disszertációját könyv alakjában is megjelentették. Az első siker után az 1848-49-es események két szereplőjének emlékiratait rendezte sajtó alá, majd 1977-ben megjelent a Budapest székesfőváros részvétele az 1905-1906. évi nemzeti ellenállásban című monográfiája. Pályája felfelé ívelt, az elért szakmai sikerek sok munkával alapozódtak meg, megszenvedtek, megérdemeltek voltak. Bár a hivatali karrier nem vonzotta, szakmai teljesítménye alapján 1977-ben a levéltár osztályvezetőjévé nevezték ki. A vezetői testületben akkor uralkodó légkört, konfliktusokat nehezen viselte, s egy év után állást változtatott. A Pest Megyei Levéltár Váci osztályának vezetését vette át, majd 1979-től az Új Magyar Központi Levéltár Módszertani osztályának főmunkatársa lett. A Módszertani osztály munkatársaként úttörő jellegű szakmai feltáró munkát végzett, fordított a külföldi szakirodalomból, módszertani kiadványokat készített, s munkája során az ország számos vidéki levéltárával is komoly munkakapcsolatba került. Történészi munkássága ebben az időszakban is töretlenül folytatódott, tanulmányai a reformkor és 1848- 49 kérdéseit tárgyalták. 1990-ben „A városi kérdés az 1832-36. évi országgyűlésen” címen megírt értekezésével a történelemtudomány kandidátusa címet nyerte el. 1992-ben, több mint egy évtized után újból visszatért a főváros levéltárába, amelynek munkatársaival más intézményben dolgozva is élő kapcsolatokat tartott fenn, mindenkor készen a szakmai segítségre, az őszinte véleménycserére. Történészként mindenkor a tények mélységes tiszteletével közelített témáihoz. Kutatásai során az elérhető legteljesebb forráskört igyekezett feltárni és a legalaposabban feldolgozni. Mindig a legpontosabb megfogalmazásra törekedett, s műveibe óriási anyagot sűrített bele. Bírálói sokszor vetették fel, hogy akár lábjegyzeteiből is önálló tanulmányokat lehetne készíteni, de az ő stílusának lényeges eleme volt ez az anyaggazdagság, amivel elutasította a csillogó, de bizonytalan alapokon álló eszmei konstrukciókat, az ideológiai ihletettségű műveket. Az ellenőrizetlen források felhasználása elfogadhatatlan volt az ő szemében. Művei a levéltáros-történész erényeit mutatják fel, olvasói bizton alapmunkaként támaszkodhatnak írásaira. Ahogyan ő dolgozott, ugyanolyan alapossággal vitatta meg mások munkáit. Tapintatosan, de megalkuvás nélkül mondott mindenkor véleményt, ha felkérték rá. Mégsem lett megbántódás a bírálat nyomán, hiszen mindenki érezte, itt nem 366
