Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

nemcsak tudásával, írásaival, előadásaival, témaajánlásokkal, tanácsokkal, kritikákkal, publikációs lehetőségek biztosításával, hanem emberséggel is: segítőkészséggel, megértő türelemmel, kedves közveüenséggel, bölcs derűvel, jó humorral, víg kedéllyel. Tette mindezt őszintén és szerényen, sohasem hivalkodva. Sikereit a munkahelye, kollégái sikerének is tartotta, és mások eredményeinek éppúgy - ha nem jobban - tudott örülni, mint sajátjának. Jóllehet, őt is érték kicsinyes, vagy éppen - már az 1980-as évek elején - politikai célzatú támadások, amelyek idegrendszerét és egészségét is próbára tették, e próbákat rendre kiállta. Nem a nehézségekre figyelt, hanem a feladatokra. Nem a gáncsoskodókkal törődött, hanem azokkal, akik értékeket akartak teremteni. Ezt tette az után is, hogy 1995-ben, 62 éves korában - alkotó ereje teljében - nyugdíjba kényszerült. A munkát azonban nem adta fel. Dolgozott új otthonában, a csendes baranyai faluban, Vokányban is, ahol nem vette körül olyan nyüzsgés, mint Pécsett, de igaz barátai rendre meglátogatták. Kutatott itthon és külföldön (Ausztriában, Németországban), könyveket, és kötetnyi terjedelmű tanulmányokat publikált - mindaddig, amíg egészsége engedte. A munka éltette. Az, hogy szeme könyvsorokon futhatott végig, ujjai közt könyvlapok, cédulák, dokumentummásolatok peregtek, és hogy ezt követően az írógép billentyűin táncolva segítették új művek létrehozásában. Élete utolsó két évét éppen az keserítette meg, hogy betegsége mindebben megakadályozta. Mindvégig élénk szellemének egyre kevésbé engedelmeskedett szeme és keze. A tétlenség és teheteüenség tette számára elviselhetetlenné utolsó hónapjait, éveit. Értékrendje ekkor sem változott. Meghatározó eleme a szakmaiság volt, de annál is nagyobb súllyal az emberség. Magatartásával sugallta - az ebben őt ért csalódások után is - hitvallását: a szakmai sikerek egyik alapvető feltétele a humánum, mások megértése, tisztelete és segítése, hogy ugyanazt várhassuk el és kaphassuk vissza. Szita László mindezek révén lett a magyar történésztársadalom, a levéltárosok közössége, a pécsi felsőoktatási intézmények oktatói és hallgatói, valamint a baranyai és pécsi kulturális közélet által egyaránt elismert, megbecsült, üsztelt és kedvelt személyiséggé. Sokan és sokáig fogunk emlékezni rá - hálával és szeretettel.

Vonyó József LSZ, 2005.1. sz. 89-90. p.

Szőcs Sebestyén (1938-1996)

1996. április 18-án hosszú betegség után elhunyt dr. Szőcs Sebestyén, a magyar levéltárosok jól ismert kollegája, aki egy év híján három évtizedet töltött a levéltárosi pályán.

Az 1938-ban Bukarestben született Szőcs Sebestyén pályakezdése kényszerűen elhúzódott. Az 1956-ban a Római Katolikus Ferences Általános Gimnáziumban érettségizett diákot nem vették fel az egyetemre, aki ezért elsőként egy vállalatnál helyezkedett el, majd könyvtárosként tevékenykedett. Ezzel egy időben, 1959-61 között a Budapesti Református Teológiai Akadémia hallgatója és a Dunántúli Református Egyházkerület könyvtárának dolgozója. Ezután újabb kitérő következett. 1962-től 1966-ig Szőcs Sebestyén a PIV Duna Papírárugyár- ban vállalat munkát. Időközben, 1963-ban, beirakozott az ELTE ВТК esti tagozatára, ahol 1969-ban szerzett magyar-történelem szakos középiskolai tanári diplomát. Ettől az időtől vált egyértelművé a levéltárosi és a történész szakma iránti elhivatottsága: 1967 januárjától, mint a MÓL kutatótermi levéltárosainak egyike Szőcs Sebestyén végre megkezdhette levéltárosi pályáját. A kései indulásból fakadó hátrányokat Szőcs Sebestyén gyorsan ellensúlyozta: alig három évvel az egyetem elvégzése után már meg is védte egyetemi doktori

364